Bécsi bácsi

Az öregúr a mellettem lévő padon foglalt helyet, a Babenbergerstrasse és a Burgring sarkán, ahol randevúzni szoktam a gyerekeimmel, ha külön utakra térünk a császárvárosban. Finom arcú, ápolt, idős ember, bájosan divatjamúlt, ősz hajában gondos választékkal és zsebéből kikandikáló szemüvegtokkal. Majdnem pontosan olyan, mint maga a Monarchia: mintha a megboldogult, örök egy k. u. k. szelleme testesült volna meg benne, mely váltig bolyong mindenfelé a hajdani birodalom területén – itt, Bécsben legfőképp. Gondolom, kávéházból jött, vagy oda készül, ismeri a konfliskocsisokat a Stephansdom mellett, és szombaton este Grinzingben összehúzott szemmel mered a távolba vacsora után, amikor édes-bús melódia csendül fel a kerthelyiségben.
A padon a Der Standardot olvasta, bizonyos helytelenítő kifejezéssel az arcán. Később gondosan öszszehajtogatta a vajszínű újságot, és méltóságteljes léptekkel elindult az operaház irányába.
Hosszú időre nem tudtam kiverni a fejemből. Őt láttam magam előtt, amikor J. azt fejtegette, hogy ő európai és humanista, én meg afféle eltorzult alkatú keleti értelmiségi vagyok, komplexusos sérelmekkel, alig rejtett rasszizmussal, nacionalizmussal, népi, „völkisch” nosztalgiával. J. velem egykorú, értelmes asszony, egykori kollegina, aki jó három évtizede ment férjhez a császárvárosba, de ahogy hallgatom, lassacskán majdnem azt mondom: a császárvároshoz. Mert mintha maga a mai Bécs köszönne vissza „józanul” europaisch, enyhén gemütlich, igen-nagyon kifinomult fejtegetéseiben, miközben a háttérben zordonan ott morajlik Metternich hírhedt mondása: Ázsia a Landstrasse végén kezdődik. Vagy ezt az öregúr, a finom arcú bécsi bácsi mondja itt mellettem a padon?
J. fura és ellentmondásos viszonyban van a fővárosi magyarok többségével, és gyanítom, azok is vele. Vonzódik is hozzájuk, de nem tagadja, hogy bizony lesajnálja őket „korszerűtlenségük”, „hőbörgéseik” – gondolom, hozzám némiképp hasonló „nemzetiesch” nosztalgiáik és komplexusaik – miatt. Úgy lehet velük, mint aratáskor a földesúr a cséplőgépnél fölsorakozott parasztokkal: barátságosan lekezel mindannyiójukkal, de alig várja, hogy a sor végére érjen. Kérdésemre, nem lett-e túlságosan „nyugati” az itt töltött évtizedek alatt, döbbent értetlenséggel, bár tűnődve rázza fejét. (Maga a kérdésfelvetés is merőben szokatlan lehet számára. Mi az, hogy „túlságosan nyugati”?)
Bécs tavaszi pompában lüktet körülöttünk, lányom meg a barátnői euforikusan kacarásznak a 6-os villamoson, útban a Stadthalle felé. Kétoldalt a jól ismert képek: mintha minden ház falát tegnap festették volna ki, fényes cégtáblák, siető embert alig látni. Mikor 1977-ben először itt jártam, azt írtam: Ausztria megnyugtat. Most azt kéne írnom: Ausztria elszomorít.
A halhatatlan nyugati szellemi restség tetten érhető, nem kell hozzá túl nagy erőfeszítés. Paul Lendvai meg az olykor a hazaárulás gyanúját felvető tudósításokat közlő, sandán rosszindulatú budapesti hölgyek-urak ebben a közegben lehetnek igazán itthon. J. kezembe adja a babenbergerstrassei öregúr vajszínű lapjának egyik hét végi példányát, amelyben a szlovák külügyminiszterrel készült interjúban „igen tárgyilagosan” helyre teszik a két szomszédos ország feszült viszonyának vitás kérdéseit. Nyelek egy nagyot, és visszaadom az újságot. J. diadalmasan néz rám, lám, nem is vagyok tán reménytelen eset itt, a fényes nyugaton – ahol a helyzet tényleg változatlan… Némi ízelítő a lapból: Orbán populista, „Európa aggódik”, az egymásra acsarkodó magyar pártoknak meg végre meg kellene békélniük és összefogni az ország érdekében.
Tompán ülök az asztalnál, egymásra toluló képek kavarognak előttem: az ősi Bécs a magyar honfoglalás előtt épült Ruprechtskirchével és a Monarchia fáradt vérű urainak lakomái, lenge ruhás, vonzó hölgyek a Grabenen és a Ruprechtskirche státusát elfoglaló Stephansdom tornya, honnan 1848 őszén távcsővel figyelték a kelet felől közelgő magyar sereget, mentené fel a várost…


J. egy alkalommal kifejti izgalmas véleményét az osztrák „hidegségről”. A jellegzetes „germán ridegség” szerinte aligha jelent egyebet, mint érzelmi fogyatékosságot: takarékra csavart, bonyolult lelki folyamatok (elfojtások, komplexusok, kompenzálások) által meghatározott érzelmeket. J. tudatja, nem igazán szeretik a gyerekeket sem, és a német nyelv érdekes pszicholingvisztikai példázataival támasztja alá ezt a különleges alapállást. A bécsi bácsi korosztálya hallatlanul kifinomult, illemtudó, segítőkész, a magyarokat a k. u. k. emlékek miatt kifejezetten kedveli. Az öregúr párja a kalapos, diszkréten sminkelt, elegáns kabátjában, ókonzervatív kézitáskájával határozottan lépdelő hölgy – „közülük vagy hattal–nyolccal hetekig feküdtem együtt a kórházban, a maguk nemében szenzációsak, imádtuk egymást”, mondja barátném, majd hozzáteszi: „jó, ha nyolcból kettőnek volt gyereke, azok is szigorúan egykék. Tudja, kedves, magyarázták, a háború után akkora volt a nyomor, hát hogyan vállalhattuk volna, 1955 után meg szerettünk volna élni egy kicsikét… Mintha Magyarországon nem lett volna legalább akkora nyomor 1945 után, és a magyarok később kevésbé szerettek volna élni végre egy kicsikét!”
Magamban kezet csókolok J.-nek, annyira a szívemből szól most – de már arról beszél, mennyire nincs nekünk fogalmunk Budapesten meg egész Magyarhonban arról, milyen rémes is az osztrák demográfiai helyzet, mi csak a magunk katasztrofális nemzetfogyásával vagyunk elfoglalva, pedig hát van itt, Ausztriában még valami, a Problémák Problémája: „Azt a villamost, amelyre most várunk, a 6-ost egész Bécsben Balkán expressznek nevezik.” Ezt a mondatot csak másnap reggel értettem meg.


Várom a 6-os villamost a Reumannplatzon, zimankó, zuhog az eső, ernyőmet az orkánszerű szél percenként kifordítja. Három idős, fejkendős asszony ácsorog mellettem, nemsokára hasonló fiatal is csatlakozik hozzájuk, gyerekkocsival. Egy másodperc alatt muzulmánná teszik a világot körülöttünk, akár Bejrútban, Damaszkuszban vagy Isztambulban is érezhetnénk magunkat – a hölgyek viszont láthatóan tökéletesen otthon vannak. Elnézegetem ezeket az éltesebb korú török (bosnyák?) asszonyokat, legalább nyolc–tíz évvel lehetnek idősebbek nálam, vagyis igencsak hetven felé járhatnak – ugyan menynyi ideje élhetnek Bécsben: tíz, legföljebb tizenöt éve? Mégis mintha valamennyien itt születtek volna, mintha ebben a környezetben, ebben a kultúrában telt volna gyermek- és ifjúkoruk is. J. szerint a jövevények (a muzulmánok mellett igen sok a délszláv is, Bécsben minden második busz- vagy metróvezető szerb) az összlakosság egyre nagyobb százalékát teszik ki, és több bécsi kerületben már alig találni osztrák lakót. „Az utóbbi időben próbálnak bizonyos kormányintézkedéseket tenni, de eső után köpönyeg, meg nem is valami határozott az egész.” Na ja, a híres, imádott Der Standard-os multikulti, itt van, fogyasszátok, vágnám oda – de inkább csöndben maradok… Mesélik, amikor az egyik üzletben a pénztárnál álldogáló sor elejére befurakodott egy borostás, fekete férfiú, s ezt szomszédaink eléggé el nem ítélhető szigorral szóvá tették, az illető tört németséggel bár, de annál magabiztosabban kijelentette: jobb, ha csöndben maradnak, egy-két évtized, és úgyis kisebbség lesznek már csupán errefelé… És a sorban állók csöndben is maradtak. Eszembe jut, hogy a Stephansdom melletti, rég megszűnt kis keresztény könyvesboltban vettem meg valaha a müncheni Új Európa című folyóirat egyik példányát, amely interjút közölt a híres szovjet ellenzékivel, Andrej Amalrikkal. A kérdésre, vajon megéri-e a Nyugat 1984-et, azt válaszolta: ha így folytatja az enyhülési politikát, akkor nem. Átvillan rajtam első feleségem édesapjának bölcs mondása: akkor tán fölébrednek majd, ha megérik, hogy a németek után az oroszok masíroznak végig a Champs-Élysées-n a diadalív felé…
Már masíroznak. Ha nem is az oroszok. Ébredésnek semmi nyoma.


A vértelen bécsi kávéházak – írta Déry Tibor az Ítélet nincs egyik fejezetcímeként. Ez a pompás jelzős szerkezet is csak most és itt, ennyi év után érthető meg igazán. A Café Hawelka a császárváros hat leghíresebb kávéháza között van, Arthur Miller meg Andy Warhol járt ide, és mintha megállt volna az idő. Orrfacsaró bagószag, nyikorgó székek, zsúfoltság, helyszűke, és mintha régi szalondarabokból itt ragadt figurákat ültettek volna az aprócska asztalokhoz, mellényben, szivarozva, kottával és gyanús küllemű kéziratfélékkel a kezükben. Pedig mindez nincs „megrendezve” – érdekes és eredeti, mégsem igazán izgalmas világ: vélhetően pontosan az hiányzik belőle, ami nekünk, állítólag eltorzult alkatú, sérelmi politikás, „korszerűtlen” kelet-európai szellemi embereknek a leginkább nélkülözhetetlen: az Eszmény keljfeljancsiszerűen mindig talpra álló, a kávéházi üldögélést csárdai fölugrássá változtató többlete. Az Ismeretlen, a Lázba Hozó, az Isteni. Bár Déry azt írja az említett fejezetben, hogy a külvilág sémáitól függetlenül embere válogatja, mikor és hol kapja a lélek „azt a gyönge kis pöccintést, amelytől váratlanul, látszólag oktalanul eldől”.

n
A Hawelka a Graben tőszomszédságában található, amelynek helyén ama vizesárok állott, mely egykoron Bécsnek büszke várát lett volna hivatott védelmezni. Hadak dolgában J. az Arsenalt ajánlja figyelmembe – Bécs hadtörténeti múzeumában kiállítás látható a Monarchia haditengerészetéről, a fiumei Nautica akadémiától Horthy Miklós Novarájának kalandjain át egészen Tegetthoff admirálisig – akinél érdemes kissé elidőzni.
Wilhelm von Tegetthoff (1827–1871) őfelsége, a császár Ferdinand Max nevű hadihajóját vezette az 1866-os osztrák–olasz háború idején. Kevesen tudják róla, hogy eredetileg övé a Ferenc József-szakáll néven elhíresült arcszőrzet: a Tegetthoff-féle jellegzetes pofaszakáll azután lett nagy divattá, hogy az admirális neve legendává vált az éppen csak megszületett Monarchiában. Ő hajtatta végre a történelem tengeri csatáinak utolsó csáklyázását. Történt, hogy a háború során, 1866 júliusában Persano tengernagy 38 hajóegységből álló flottája megtámadta az osztrák flotta 27 hajóját. A vagány Tegetthoff nem sokat teketóriázott, amikor a déli Adria csodás szigete, Lissa (ma Vis) mögül feltűnt az olasz hajóraj: zászlóshajóját közvetlenül nekivezényelte a Re d’Italia nevű parancsnoki páncélosnak. A Ferdinand Max teljes erővel nekirontott az admirálisi hajónak – a meglepetéstől valósággal megdermedt olaszok semmit sem tehettek. A megcsáklyázott Re d’Italia elsüllyedt, az olasz flotta pánikszerűen elmenekült Lissa alól – Tegetthoff teljes győzelmet aratott.
Nézegetem ezt a kihívó tekintetű, korán megkopaszodott, daliás tartású, díszegyenruhás embert. Körülötte a lissai csatáról készült festmények, a távcsöve, amott a k. u. k. flotta nevezetes tengeralattjáróinak, az U–III-asoknak egyike, az emeleten a Ferdinand Max kormánykereke mögé lehet állni. Tegetthoff eltökélten, környezetével mit sem törődve mered a ködös szemhatár felé, és láthatóan esze ágában sincs kicsinyes és korlátolt bécsi akadékoskodásokkal foglalkozni kávéházakban és egyebütt. Hogy pofaszakáll-viseletét maga az uralkodó sajátítja ki, az éppúgy nem izgatja, mint a bécsi bácsi zsebéből pimaszul kikandikáló Der Standard vagy a török és bosnyák asszonyok a Wiener Blutban. Tudja: ha az embert megtámadják, azonnal, habozás nélkül oda kell vágni. Nekivezényelni a vezérhajót a támadónak, és kész. Mert „ne bántsd a magyart” (osztrákot satöbbi)! Ez a legfontosabb.