Feljelentés

Északi szomszédunk, a baráti Szlovákia különös gondot fordít állampolgárai jogaira, köztük a nyelvhasználatra. Miközben magától értetődően előnyt biztosít a többségi szlovákok anyanyelvének, nem feledkezik meg az ország területén élő legnagyobb nemzetiség, a magyarok által használt nyelv védelméről sem. Legalábbis reméljük. A törvény által megszabott nyelvi – szóbeli és írásbeli – érintkezési, közlési szabályok megsértése Szlovákia területén büntetendő cselekmény, ezért ezúton hívom fel a tisztelt állami nyelvvédelmi hatóság (a továbbiakban: nyelvrendőrség), valamint olvasóink figyelmét az alábbi minősíthetetlen esetre.

Azok a látogatók, amelyek elhatározták közelebb megismerni a mi nemzeti történelmünket, biztosan meglátogatják Bzenicát, megálnak az Andrej Kmet szülő házánál és az elmék szobában, amely életélnek és művének e jelleges botanikus és archeológikus nem csak Szlovákia méretébe van szentelve. A Ziar nad Hronom látogatásánál (a volt Szent Kereszt) biztosan nem fut el a látogató figyelmének reneszáns-klasszikus kastély, amely 19-ik században Dr. Stefan Moyses püspök lakóhely evolt, amely eggyike a legjelentősebb szeméjzet az újkori históriában. A templomban a kastélyal szemben a kriptában vannak elhelyezve az ő testi maradványai.

Tistelt látogatók, nem célja ennek az előszónak aprólékosan térképelni az összes műemléket és érdekességeit a Ziar nad Hronom járásának, inkább csak kísérlet részből Önöket benne tájékoztatni.

A járás természeti egységei különfélesége előhatározta a gazdag álat fajtarkaságát. A Ziar nad Hronom járásnak ezért hatalmas vadász történelemmel rendelkezik és ebből a szempontból nagyon vonzó ma is. Az első feljegyzetek a vadaszatról már a 11.-ik századból szarmaznak. A fauna összetételét évszázadok alatt az ember befojásolta, amely 12.-ik századtól a természetbe hatékonyan beleavatkozott (bányászat, erdészet). Antol-ban 1750-ben Andrej Koháry átépitette az eredeti székhelyét vadász kastélyra, amelyben ma is vadász múzeum tanálható egész szlovákiai hatáskörrel.

A Kremnica város történelemmel lélegez már a bejáratánal. A megőrizett historikus tér a „Morovy stíp” – a Ragályos fertőzés emlékére épitett oszlop, a vár területe – ez mind titkozatos hangulatot ad ennek a valaha fő felvidéki bányász városnak. A város történelmét okmányozza az Érem és pénzérem múzeuma a bányász és érem kiálitással. Pénz verde is tanálható itt, egyedülli Szlovákiában.

A Zarnovica regionjának szűz természetének a téli sportokon és nyári sportok kiélésén kívűl turista, agroturistika, cykloturirstika és telyes üdülést kínál fől. Külön a Hodrusa – Hámre tája és az alső Hodrusai tó a kedvelt helyekez tartozik. A regionban a legmagasabb hegy a járásban – Vtácnik (1346 m) tanálható.

Banská Stiavnica – legfontosabb bányász város Szlovákián – (arany és ezüst kitermelése). Az első irásbeli említés 1217-ből. A hisztorikus város alapja a Nemzetközi kultur rezervációhoz tartozok sok művészi és hisztorikus emlékekkel a nemzeti kultur emlékek kategoriába; a városi vár 13-dik századból, a banyász és erdész akadémia épülete, a tanácsháza a 14-dik századból, késő gotikus szent Katalin templom 15-dik századból, reneszáns kispolgári házak, barokk vész oszlop 1759-64 évekből, reneszáns-barokk Kerepelő, késő gotikus Szüz Mária temploma, reneszáns fortifikáció épülete, úgy nevezetett Új vár, barokk szsakrális épületek egysége – kalávira 1744-51 évekből, műszak emlékek, aknák, tárnák, víz tartájok, Botanikus kert.

Prencov – legrégebbi írásbeli említés 1266-ból sz., épitészművészeti lokalitás, sz. Mikulás temploma 1721-ból, kézírási koloros térkép 1778-ból az Állami centrális bányász archivájában van eltévve Banská Stiavnicában.

Mielőtt rátérnék a konkrét tárgyra, röviden ismertetem európai uniós néptársunk, a Szlovák Köztársaság példaértékű gyakorlatát az országban élő különböző népcsoportok „zavartalan nyelvi érintkezésének” biztosítására. Vegyük például a magyarok esetét! Az 5,3 millió lakosú Szlovákiának a hivatalos népszámlálási adatok szerint 520 ezer magyar nemzetiségű lakosa van, azonban az országban ennél sokkal többen beszélnek, értenek magyarul. Becslések szerint a lappangó, „rejtőzködő” – vegyes házasságban, családban élő, szlovák környezetben lakó – magyarok akár még egyszer ennyien lehetnek, arányuk megközelítheti az ország népességének 18 százalékát. A szlovák állam teljes területe az egykori Magyarországhoz tartozott, a 679 kilométer hosszúságú közös határ északi oldala csaknem végig magyarok lakta vidék. Az ország területén lévő, 1920 előtt született, épült kulturális, építészeti, művészeti, ipari, gazdasági emlék, szellemi, tudományos alkotás a magyar múlt része. Kétségkívül van tehát behoznivalójuk a szlovákoknak a magyarokkal szemben, például a történelem és a kultúrahordozó nyelv területén is. Egy régi mondás szerint a szlovák olyan cseh, aki nem beszél magyarul. A felvidéki magyarok ezzel szemben mind beszélnek szlovákul, még a legmagyarabb részeken élő idős emberek is, akik 1945 előtt jártak iskolába. Volt idejük megtanulni az ország hivatalos nyelvét Trianon óta, a XXI. századi Szlovákia mégis a többségi államnyelv oltalmát szorgalmazza a kisebbségekétől.
Az igyekezet megnyilvánul a jogalkotásban is. A Magyar Királyságban a nemzetiségek helyi nyelvhasználatát nem korlátozták, még a koronabankjegyek felirata is hatnyelvű volt, a Szlovák Köztársaság ezzel szemben 1995 novemberében – legújabb kori fennállásának második évében – törvényt hozott a szlovák államnyelv védelméről. A szlovák nemzeti tanács által alkotott, kimagasló tudományos és kulturális színvonalú jogszabály preambuluma kimondja: „A szlovák nyelv a szlovák nemzet egyediségét (sic!) kifejező legfontosabb ismertetőjegy, kulturális örökségének legbecsesebb értéke, állampolgárainak olyan általános érintkezési eszköze, amely szavatolja szabadságukat, egyenlő jogaikat és egyenlő méltóságukat.” Az alapelv magasztos és végtelenül demokratikus szellemiségét kissé gyöngíti a zavaró hasonlóság, amely e szöveg és a sztálini Szovjetunió alkotmánya között mutatkozik, de legyünk megértőek, tekintsük ezt a szláv testvériség hagyományának, a fiatal ragaszkodásának öreg tanítómesteréhez! Újabb tizennégy esztendő telt el úgymond békés együttélésben, miközben a „hivatalos” szlovákiai magyarok lélekszáma folyamatosan csökken, és a demográfiai prognózisok szerint 2011-re 4,7 millióra eshet vissza létszámuk. Mindennek dacára a pozsonyi törvényhozás 2009. június 30-án váratlanul és jelentős mértékben módosította, mondhatni, felfrissítette a nyelvtörvényt. A tavaly szeptember 1-jétől hatályban lévő jogszabály bevezető rendelkezéseinek mindjárt a 2. pontja leszögezi, hogy a „szlovák nyelv előnyt élvez a Szlovák Köztársaság területén beszélt többi nyelvekkel szemben”, ami legalább világos beszéd, mégis érdekes volna megtudni, hogy például az amerikai tulajdonban lévő kassai vasmű menedzsmentje, valamint az ottani cégeknél dolgozó és a városban lakó mintegy ötezer külföldi alkalmazott körében véletlenül – és törvénysértő módon – nem az angol nyelv élvez-e előnyt a szlovákkal szemben.
De térjünk vissza a lényegre, a tősgyökeres felvidéki magyarok anyanyelvhasználatát erősen befolyásoló törvényre (amelynek teljes szövege a www.felvidek.ma lapon olvasható)! Az Európában szokatlan szellemű és filozófiájú jogszabály lényege, hogy az élet szinte minden területén korlátozza a Szlovákiában élő kisebbségek nyelvhasználati jogát a szlovák államnyelvvel szemben. Természetesen egyetemlegesen, a magyaron kívül a többi történelmi – német, ukrán, rutén, cseh, lengyel és cigány – nyelvet beszélőkével együtt, az intézkedések azonban a magyarokat sújtják a legnagyobb arányban. Az államnyelvről szóló törvény 9. és 9/a paragrafusa részletesen intézkedik a rendelkezések végrehajtásáról, megszabva a törvénysértők büntetését – tíztől ötezer euróig –, és kijelölve az előírások ellenőrző hatóságát: a kulturális minisztérium erre szakosodott főosztályát. Ez utóbbit a nép egyszerűen csak „nyelvrendőrségnek” nevezi, működését jól szemlélteti a legfrissebb, nemzetközibotrány-szagú hír Szlovákiából. Április derekán a magyar nyelvhatáron lévő Zoboralján – Nyitra környékén –, a Kálaz községben évtizedek óta működő amatőr színjátszó körnél jelent meg a pozsonyi nyelvrendőrség. Valaki feljelentette a társulatot, mert a most játszott darabjuk – Heltai Jenő Aranylánc című színműve – műsorfüzetével kihágást követtek el: az egyik oldalon olvasható szereposztást (!) és a szerző eredeti mottóját nem fordították át szlovákra. A meghívóként is szolgáló nyomtatvány hátoldalán ugyan ott áll a darab tartalma a hivatalos államnyelven, ámde ez kevés, a szabál’ az szabál’, folyik a vizsgálat, jön a tárgyalás, és fenyeget a pénzbírság.
Ez az egyszerre nevetséges és tragikus eset késztetett arra, hogy én is feljelentést tegyek a pozsonyi nyelvrendőrségnél egy ennél sokkal botrányosabb írásbeli eset kapcsán. Ámbár ellenkező előjellel, folyamodványomat a nyelvtörvény 3. paragrafusának 5. bekezdésére és 4. paragrafusának 4. bekezdésére alapozom, miszerint „akinek anyanyelve az államnyelv szempontjából az alapvető érthetőség követelményének megfelel, használhatja anyanyelvét”, valamint „a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok nyelvén és más idegen nyelven folyó oktatás céljaira szolgáló könyvek és segédanyagok […] kiadását és használatát más rendelkezések szabályozzák”. Feltéve, hogy a Szlovákia alkotmányából, valamint az unió alapszerződéséből levezethető általános jogegyenlőség érvényes az országban élő – és azon kívüli – magyar anyanyelvűekre, ránk nézve sértő, megalázó és diszkriminatív az alábbi, a szlovák gazdasági minisztérium idegenforgalmi részlege által kiadott turisztikai információs és oktató segédanyag, amely Selmecbánya és környéke természeti, földrajzi, kulturális és tudományos tudni- és látnivalóit ismerteti „magyar” nyelven. Olvasóink számára idemásolunk néhány szövegrészletet a 48 oldalas könyvecskéből arra alkalmas bizonyítékként, mennyire becsüli a többségi állam legnagyobb számú kisebbsége nyelvét, kultúráját, történelmét, művelődéstörténetét, miközben másoktól elvárja a hivatalos nyelve és „múltja” iránti, törvény által megszabott tiszteletet. Figyelem, csak erős idegzetűeknek!