Branko Radicsevity szerb költő írta egy dalában: „Helyemről nem mozdultam el, elindultam, s mégis visszatérek.” Ez illik az ön életútjára, végigjárta a fél világot, s most újra itt van Budán, mintha soha nem is távozott volna. Találónak érzi?
– Úgyannyira, hogy eszembe jut egy perui író, újságíró tanártársam, Ciro Alegría, aki ott tanított a Puerto Ricó-i egyetemen egy évig. Egyik könyvének elején olvasható hasonló idézet egy öreg indiánról, akinek minden lépése hazafelé vezetett, mióta útnak indult.
– Hősei világok határán élnek, ahogy ön is. Változott ez valamit?
– Először a hozzám hasonló fiatalok életét próbáltam megírni, menekülttáborokban élő, onnan kikerült, tanuló, dolgozó, jobbára kallódó emberek sorsát vizsgáltam. Mindig a perifériára, az útpadkára szorultak élete volt az, ami legjobban izgatott, ami kétségbe ejtett, s olykor jómagam is az útpadkára szorultam. Ma ott tartok, hogy a Dominikai Köztársaságban van a spanyol nyelvű, Csíkszeredán a magyar nyelvű kiadóm. Most is a periférián.
– Életműve birtokában joggal érezheti magát sikeresnek. A vándor mégis hazatalált volna?
– Ezt a kertet, amit a ház körül lát, a dédapám vette meg, ő a Műegyetem legelső évfolyamának diákja és első végzős diplomása volt. Nagyon régi a családunk, Pestről költöztünk ide, Budára, a hegyoldalban akkor még javarészt szőlők voltak, azóta mind kipusztult a filoxérától az 1880-as években. Emiatt e telkeket fillérekért meg lehetett vásárolni, akinek volt kedve az új életformához, kijött ide, és vett magának óriási területeket a Sashegy oldalában. A kert még a régi, a ház már nem az, de van egy régi ház, én azért lottózom rendszeresen, mert azt vissza szeretném vásárolni. Igen, én itthon vagyok, nem volt nehéz hát hazatalálni, de a vándorlás is maradt, hiszen kubai feleségem és a fiam Floridában dolgoznak.
– Itthoni könyveinek nagy részét a Magyar Napló adta ki. A tavalyi Az amerikai menekültben három hazatért emigráns történetét rögzíti.
– A kötetben szereplő három elbeszélésből a címadó, Az amerikai menekült a legfontosabb, meglepő történet egy emberről, akit ötvenéves ott-tartózkodás után toloncolnak ki Amerikából, ahol műbútorasztalos volt. Csak itthon tudja meg, hogy ő változatlanul magyar állampolgár, ez ötven év alatt eszébe sem jutott. A repülőtéren azt hiszi, hogy itt is le fogják tartóztatni, de senki nem szól hozzá, ácsorog egyedül Ferihegyen, dadogva beszélt magyarsággal. Telefonál a lányának, s az amerikai lány keres neki interneten egy budapesti szállodát. Egy másik kötet a budapesti nemzetközi könyvfesztiválra jelent meg, főként Erdélyben terjesztik. Harminc-negyven évvel ezelőtt keletkezett, trópusi szerelmes történeteim szerepelnek benne, ahogy a cím is elárulja: Trópusi szerelem. A frissen megjelent könyvem címe Egy sima, egy fordított, a Magyar Napló rendezte sajtó alá, ebben édesanyám alakját örökítem meg.
– Mennyire érintik az itthoni politikai változások?
– Valamiféle megkönnyebbülést észlelek az embereken, mintha valamin túl lennének. Én drukkolok, de akármennyire is hazataláltam, kívülálló vagyok, sok évtizednyi ideig nem voltam itthon. Ha az ember ötven évet töltött idegenben, az egész országot szeretné magához ölelni, az egészet szereti. De egészen más kategóriákban gondolkodik egy olyan ember, aki negyven éven át egy amerikai gyarmaton tanította a nyugati civilizáció alapelemeit, s az amerikai kulturális imperializmus ellen harcoló Puerto Ricó-i diákokkal együtt küzdött és gondolkodott. Kicsit másként élek meg mindent, mint az, aki itt élte le az életét. Szépen kérem hát: skatulyázás helyett inkább olvassák el a könyveimet.
origo.hu
Újabb helyszínről dobatta ki Magyar Péter a testőreivel a HírTV stábját
