Főváros a semmiből

Brazíliaváros éppen ötven éve a hivatalos főváros, és 1922. szeptember 7-én, a függetlenség kikiáltásának 100. évfordulóján rakták le alapkövét. 1987-ben megszavazták a világörökség részének, de az új székhely hiába szerezte meg e címet, megálmodói akaratukon kívül újrateremtették az országra jellemző ellentéteket.

Huszadik századi tervezői olyan várost képzeltek, amely egy repülőgép körvonalaira, mások szerint pedig inkább keresztre emlékeztet. Brazíliaváros az állandóan ott élők szerint maga a megtestesült nyugalom, a béke szigete, csakhogy a politikusok, akiknek végül is tervezték, a hétvégeken szinte menekülnek az új fővárosból. A szakértők szerint ennek az lehet az oka, hogy hiányzik belőle a más brazil városokban pezsgő kulturális élet, és az idegenforgalom sem nagyon találta meg az eszközt, hogyan csalja ide a turistákat. Pedig itt van az ország legnagyobb összefüggő városi zöldövezete, itt a legmagasabb az egy főre jutó havi jövedelem (4972 reál, mintegy 1484 dollár), s itt a legjobbak az átlagos életfeltételek. A körülötte épült szatelitvárosokban ezzel ellentétben az erőszak és a zaj az úr, az itt élő egymillió lakos többsége nem jut csapvízhez, és az átlagos havi jövedelem is mindössze 800 reál.
A jobban védhető belső területen alapítandó Brazíliaváros gondolata már a portugál anyaországtól való elszakadás, 1822. szeptember 7. óta foglalkoztatta az új állam megalapítóit. A két addigi székhely a partvidéken épült: 1763-ig Salvador, majd Rio de Janeiro 1960-ig töltötte be ezt a szerepet. 1960. április 21-én Juscelino Kubitschek, az akkori elnök hivatalosan is fővárosnak nyilvánította Brazíliavárost, bármennyire is fájt ez a tény az elődnek, Rio de Janeirónak. Kubitschek (1956–1961) Lúcio Costára, az ország legjobb várostervezőjére bízta 1956-ban a Pilótaterv nevű nagyszabású építkezés irányítását azzal a kikötéssel, hogy öt éven belül ott legyen a három hatalmi ág méltó székhelye. Így is történt, mert Costa maga mellé vette a zseniális, most 102 éves építészt, Oscar Niemeyert, aki itt tervezett több épülete – az Aparecida székesegyház, a Planalto kormánypalota és a képviselőház – miatt is megkapta 1988-ban az építészek legnagyobb elismerésének megfelelő Pritzker-díjat. Az eredetileg 600 ezer lakosúra tervezett város – ma már két és fél millióan élnek itt – gyorsabban épült az öt évre ütemezett Pilótaterv keretében, mint ahogy az oda tervezett lakosság beköltözött. Az ország új politikai központját ugyanis a politikusoknak és az őket kiszolgálóknak szánták. Az élet szinte azonnal felülírta ezt az elgondolást, mert a jobb megélhetés miatt maradni akartak, és maradtak is a Brazíliavárost építők, a candangók, akik Brazília minden szegletéből érkeztek ide. A székhely körül itt is megjelenő nyomornegyedek erősödő közlekedési nehézségeket okoznak, hiszen amikor Lúcio Costa elkészült a tervekkel, a gépkocsik még külföldről kerültek az országba, és ezért sok városnegyedben kevés a parkoló, és a metró is jóval lassabban épül, mint ahogy a lakosok szeretnék.
Niemeyer egyik szeme sír, a másik nevet: ma már látható valóság a főváros, de hatalmába kerítette a telekspekuláció és a politikai opportunizmus. Aggodalma nem volt alaptalan, mert nem sokkal az évforduló előtt ünneprontó esemény történt: korrupció miatt előzetes letartóztatásba helyezték Roberto Arrudát, a város főpolgármesterét.