Gömböc

A hetvenes évek elején derék külkereskedőink minden nemzetközi játékkiállításra és -vásárra elvitték a bűvös kockát, feltették a polcra a plüss nyuszik és a lemezárugyár lendkerekes autói közé, és várták a nagy durranást. Majd hazatérve azon pampogtak, hogy milyen tahók a nyugati kereskedők, mert egy olyan szenzációs játék, mint a bűvös kocka (akkoriban nem az volt a neve) teljesen hidegen hagyja őket. Csak a sokadik kiállításon támadt egy idegenbe szakadt hazánkfiának az az eretnek ötlete, hogy a kockát le kéne venni a polcról, és be kéne mutatni. A május 1-jén megnyílt sanghaji expó szenzációja a gömböc nevű különös idom, amelyet akárhogy mozgatnak, mindig ugyanabba a helyzetbe áll vissza. Kár, hogy erről a szenzációról egyelőre csak a magyar kiállítók tudnak, a látogatók nem. Ugyanis az érdeklődőket még nem sikerült kellő módon tájékoztatni a gömböc mibenlétéről, így a magyar pavilon közepén álló, hat köbméter térfogatú, krómacél „akármiről” azt hiszik, hogy a közeli, krómacélból készült pandaszobor mellékterméke. Még szerencse, hogy ott van az a két panda, mi más jelképezhetné jobban a mai magyar valóságot, mint a kínaiak kedvenc macifajtája.
A sanghaji világkiállítás jelmondata a „jobb város, jobb élet”, és irányadó tematikája: a fenntartható fejlődés és a környezetbarát várospolitika nem tévesztette meg a magyar illetékeseket. Legjobb kormányzati szakembereink azonnal átlátták, hogy az idióta kínaiak azt sem tudják, miről rendezik a világkiállítást. Azt hiszik, hogy arról, amit meghirdetnek, holott valójában arról, amit a résztvevők kiállítanak. Ezért hazánk a „Magyarország jó hely, gyere el hozzánk” jelmondattal várja az érdeklődőket, és roppant meggyőző bemutatót tart ebben a szellemben. Mint Huszty András, a magyar szekció főbiztosa, a magyar–kínai gazdasági kapcsolatokért felelős miniszterelnöki megbízott oly plasztikusan kifejtette: a magyar pavilon egyik attrakciója a lángos lesz, amihez tejfölt nem adnak, de fokhagymát igen. S ha a tejföl nélküli, fokhagymás lángos és a megfejthetetlen gömböc együttes sem lenne elegendő az arra tévedők lenyűgözéséhez, ott vannak a százmilliós költséggel előkészített imázsfilmek a kormányzati negyedről vagy a magyarok által nem lakott lakóparkokról. Mifelénk ez a környezetbarát várospolitika.
Magyarország jó hely. Elég csak felvázolni, milyen körülmények között született meg a magyar pavilon, s azonnal idevágyik a világ összes ügyeskedője és simlise. Mi nem építettünk pavilont, kibéreltünk egy ezer négyzetméter alapterületű, kocka alakú épületet, azt alakítottuk át 2,5 milliárdos költséggel kiállítási helyszínné. Más országok lényegesen kisebb költséggel többszörösen nagyobb pavilonokat építettek, de azok közel sem olyan jó helyek, mint Magyarország. Bár a magyar kiállítás az országimázsra és a hungaricumokra épül, a pavilonban nincsenek találkozóknak helyet adó különálló terek, ahogy színpad, étterem (hacsak a lángossütőt nem tekintjük annak), hasznosítható falfelületek. Viszont a megvalósított építészeti megoldásokat egy japán építész közismert épületéről koppintották, igaz, a pályaművet benyújtó építész ezt az apróságot nem közölte a zsűrivel. De ez így van rendjén, hiszen a pavilon kivitelezésére a programok és a kommunikáció irányítására kiírt 2,5 milliárd forintos közbeszerzési pályázatot egy olyan magyar–kínai közös tulajdonú cég nyerte, amelynek kínai tulajdonosa ismeretlen, magyar tulajdonosa meg az a Dégen István, aki D–24 fedőnéven szerzett szakmai tapasztalatokat arról, miként kell egy világkiállításon hazánkat megjeleníteni.
A Sanghajban járt magyar akadémikus küldöttség egyik tagja, a Magyar Feltalálók Egyesületének főtitkára, Vedres András hazaárulásnak minősítette mindazt, amit a magyar pavilonban látott. Pedig nem látott mást, mint az elmúlt nyolc év Magyarországának, a gyurcsányi „kurvaországnak” a pontos, hű lenyomatát. Amely minden átmeneti valósága ellenére egy nem létező ország. Szerencsére.
A gömböc is mindig visszatalál az eredeti nyugvó és kiinduló ponthoz.