Hat tézis az adóforradalomról

A hamarosan hivatalba lépő miniszterelnök adóforradalmat ígért, amit az adómértékek és az adózásbonyolultság drámai csökkentéseként értelmezhetünk. Az előbbi a választások előtt öltött konkrét formát: a vállalkozói adóterhek négy, a munkavállalói adóterhek hat év alatt régiónk átlagszintjére csökkentése. Az utóbbi szimbóluma a söralátét lett, de ez konkrétan csupán a személyi jövedelemadóra vonatkozik. Van egy adóforradalom meghirdetése előtti ígéret is: a családi (jövedelem) adózás. Ez felfogható ugyan (szelektív) adócsökkentésnek, de egyszerűsítésnek semmiképp.
A hivatalba lépő kormánynak csupán néhány hónap áll rendelkezésére adópolitikájának megfogalmazására és elfogadására. Kiindulópontnak tekintem, hogy csak stratégiai – hat-nyolc évre szóló – döntést érdemes hozni, véget vetve az évi rendszerességgel érkezett politikai haszonkereső és gazdasági csodaváró ötletrohamoknak. El kell érni, hogy a következő időszak adótörvény-módosításai csupán technikai és finomhangolás jellegűek legyenek.

(I.)
Az előző két ciklust hatalmas államháztartási hiány és ennek következtében növekvő államadósság jellemezte. Ezt azonban túlzott leegyszerűsítés a túlköltekezésnek tulajdonítani. Túlköltekezésről a szó szoros értelmében csak akkor beszélhetünk, ha a kiadások meghaladták a tervezettet. Ha nem ez a helyzet, akkor szinte biztosan tervezési hibáról van szó, amely ugyan lehet szándéktalan, nem várt, derült égből villámcsapásként érkező gazdasági történések következménye, de ezerszer inkább a tervezők – a politikai döntéshozók – felelőtlenségéről van szó. Még túlzottabb leegyszerűsítés a bajok okául az osztogatást tudni. Mert az osztogatás – negatív jelentésétől megfosztva: az állami kiadások egyes tételeinek emelése vagy új kiadási tételek költségvetésbe iktatása – csak önmagában lehet indokolt vagy indokolatlan. De függetlenül attól, hogy indokolt-e vagy sem, a politikusoknak egyszerre kell beszélniük (többlet)kiadásokról és (többlet)bevételekről. Aki á-t mond, annak bé-t is mondania kell – vagy rá kell kényszeríteni. Az adócsökkentés ígérete épp úgy lehet osztogatás, mint a 14. havi nyugdíjé vagy a budapesti tömegközlekedés ingyenessé tételéé.

(II.)
A 2008–2009. évi világgazdasági válság új helyzetet teremtett nem csupán Magyarország, hanem az Európai Unió számára is. Elmondhatjuk ugyan, hogy mind az államháztartás hiánya, mind az államadósság mértékét tekintve immár nem sereghajtók vagyunk, hanem a középmezőnyben foglalunk helyet. De ez egyrészt kétes dicsőség, mert nem mutatóink javulásának, hanem mások hozzánk romlásának köszönhetjük, másrészt a befektetők kockázatérzékenysége még a fejlett régiókhoz tartozó országok állampapírjai kapcsán is jelentősen nőtt. Görögország utóbbi hetekben, hónapokban zajló vesszőfutása megmutatta, hogy még az EU-, sőt euróövezet-tagországok sem érezhetik biztonságban magukat, s egyre több szó esik további országok, elsősorban Portugália, Spanyolország, Olaszország stb. fenyegetettségéről. Sok tekintélyes elemző szerint a világgazdaság egészséges működésének helyreállását legnagyobb mértékben a felhalmozódott államadósságok veszélyeztetik, még az Egyesült Államok sem lehet nyugodt. Egy ilyen helyzetben a következő évtized a tartósan alacsony hiányról és csökkenő államadósságról szól majd, de különösen az EU-ban, s még inkább Magyarországon. Nem elegendő a hiány lassú (évi 0,5-1,0 százalékos) csökkentése. Erőteljesebb lépések kellenek: 2012–2013-ban már egyensúlyi költségvetés. Az ország gazdasági fenyegetettségének csökkentésére a pénzügyi kockázatok csökkentése a leghatékonyabb (ha nem is kizárólagos) eszköz, ami a kockázathordozó (külső) államadósság lehető legnagyobb csökkentésével érhető el.

(III.)
Az adócsökkentés – rövid távon se nagyon, közép- és hosszú távon pedig végképp – alkalmatlan a versenyképesség növelésére. Amit a versenyképességet javító adócsökkentésnek neveznek, az valójában a munkajövedelmek egy részének tőkejövedelmekké alakítása. Amikor a vállalkozói érdekképviseletek adócsökkentésért lobbiznak, valójában azt kívánják elérni, hogy az általuk képviselt vállalkozók teljesítményük javítása nélkül tegyenek szert nagyobb profitra. A versenyképesség növelése (vagy helytállás az adóversenyben) nagyon ritkán elfogadható közgazdasági indoka az adócsökkentésnek, és akkor is inkább egyes adófajták összehasonlíthatóságának növeléséről és mértékük közelítéséről van szó (például a társasági adó esetén). Nem téveszthet meg, hogy nem csupán a magyar népességre, de a magyar vállalkozókra is jellemző egyfajta panaszkultúra. A politikának a munka és a tőke elosztási harcában semleges álláspontot kell elfoglalnia, elvetve ezzel azt a képzetet, miszerint az adórendszeren keresztül „eredeti” tőkefelhalmozás vezet az ország gazdasági felzárkózásához. A politikának be kell látnia, hogy a gazdasági-versenyképességi problémáink megoldásában az adóváltozások szerepe csupán periférikus lehet. Ha megszabadul attól a hamis képzettől, hogy gazdasági bajaink egyik fő, ha nem a legfőbb oka az adók mértéke, akkor az erő és figyelem a valódi problémák keresésére és megoldására irányulhat.
Az adócsökkentés mellett a foglalkoztatás növelése is gyakran elhangzó érv. Ez éppoly hamis, mint a versenyképesség növelése – ráadásul már rövid távon is. Foglalkoztatási problémáink az alacsonyan képzett és rosszul fizetett munkavállalók munkapiaci szegmensében összpontosulnak, ott, ahol gyakorlatilag nincs mit csökkenteni. (Személyi jövedelemadót a legalacsonyabb jövedelmekre kivetni több lenne bűnnél – súlyos foglalkoztatáspolitikai hiba.) E szegmensben a foglalkoztatás – mint mindenütt a fejlett világban – a nem piaci megoldásokra való erőteljes támaszkodást igényel. Nálunk a helyzet annyival súlyosabb, hogy foglalkoztathatósági és motivációs problémákkal is meg kell küzdeni.

(IV.)
A szuperbruttósításra, illetve a megkezdett szuperbruttósítás befejezésére van szükség. A bruttó bért és a munkáltatói társadalombiztosítási (tb-) járulékot számítsuk egybe, s az így kapott összeget (szuperbruttó bért) tegyük a béralkuk középpontjába, a minimálbér alatt ezentúl a minimál szuperbruttót értsük. Mindez nem lenne egyéb, mint a jogi valóságnak a közgazdasági valósághoz igazítása. A közgazdaságtanban a munkavállalói jövedelem az alapkategória, amely a vállalkozó minden munkavállalójával kapcsolatos kiadását tartalmazza (így gyakorlatilag azonos a szuperbruttóval). A közgazdaságtan tudja, hogy járulékot – ahogy személyi jövedelemadót – kizárólag a munkavállaló fizet munkavállalói jövedelméből, s ami a vállalkozó felől nézve élőmunkaköltség, az munkavállalója felől nézve jövedelem.
A szuperbruttósítás lehetővé teszi a két – munkáltató és munkavállaló által fizetett – egészségbiztosítási, illetve a nyugdíjbiztosítási és a nyugdíjjárulék összevonását, ami az adórendszer fontos egyszerűsítése. De talán még ennél is fontosabb következmény, hogy így racionalizálható az adóviták jó része. A szuperbruttósítás után a vállalkozók kizárólag adó- és járulékfizető magánszemély minőségükben kifogásolhatnák a tb-járulékok és a személyi jövedelemadó mértékét. Mert annak meghatározása csupán az államra (kormányra, törvényhozásra) és a munkajövedelem-tulajdonosokra tartozik, ahhoz a vállalkozóknak vállalkozói minőségükben közük nincs. Éppúgy, ahogy a társasági adó mértékének az állam (kormány, törvényhozás) és a vállalkozók vitájában, a nemzetközi szintér felé kitekintés után, kell eldőlnie.
A szuperbruttósítás lehetősége már az első Orbán-kormány programjában (1998), ha halványan is, de szerepelt. A Bajnai-kormányt a torz, befejezetlen szuperbruttósítással nem a tiszta és átlátható helyzet megteremtésének vágya vezette, hanem a trükközés: hogyan adhatjuk el adócsökkentésként azt, ami valójában adónövelés. Van mivel szakítani.

(V.)
Első pillantásra nem adózást érintő kérdés, valójában azonban nagyon is az. Nem képzelhető el annál nagyobb adófizetésre ösztönzés – ez valóban adóforradalom lenne –, mint egy korrekt nyugdíjreform. Egy olyan nyugdíjrendszer létrehozása, amelyben mindenki saját egyéni számlájára fizetné (öregségi) nyugdíjjárulékát, e számla örökölhető lenne, és éppúgy kamatozna, ahogy az államkötvények (mondván, a járulékfizető jövendő nyugdíjas kölcsönt ad az államnak, hogy az eleget tudjon tenni nyugdíjfizetési kötelezettségének, ezért ugyanakkora kamat illeti meg, mint az állam piaci hitelezőit). A szolgálati idő követelménye megszűnne, s minden befizetett forint a majdani nyugdíjakat gyarapítja. A nyugdíjat az egyéni számlán felhalmozott összeg és nyugdíjasként még várható élettartam alapján állapítanák meg. Ezzel a nyugdíjkorhatár fogalma is viszonylagossá válna, mert az emberek – majdani nyugdíjuk ismeretében – maguk dönthetnének arról, hogy mikor menjenek nyugdíjba. Ennél nagyobb munkapiacon maradásra ösztönzés nem képzelhető el.
Ha mindezt továbbgondoljuk, eljutunk oda, hogy elavultnak tartsuk az államháztartás mai nyilvántartási rendszerét. Ha a nyugdíjjárulék-fizetésért cserébe korrekt nyugdíj jár, akkor az állam valójában kevesebb jövedelmet von el és oszt újra, mint ezt az államháztartás mai nyilvántartási rendszere alapján tudni szokás. Ez pedig alapjában kérdőjelezi meg az állam „nagyságáról”, a kisebb államról folyó vita tárgyszerűségét. Kijelenthetjük azt is, hogy a nyugdíjjárulék valójában nem is adó, ahogy a nyugdíjfizetés sem az állam szociális kiadása. Arról van szó, hogy az állam – a neves londoni közgazdászprofesszor, Nicholas Barr kifejezésével – malacpersely (pig box), amely történeti okokból intézi nyugdíjügyeinket is.
A dolog azonban nem egyszerű. Sem a pénzügyi szféra, sem a pénzügyi kormányzat nem érdekelt korrekt nyugdíjrendszer létrehozásában. A kérdés az, hogy a kétharmados kormánytöbbség akarja-e, s ha igen, képes-e az ellenállás leküzdésére. Ha nyílt vitáig eljutunk, a korrekt nyugdíjrendszernek nyert ügye van, mert ellene sikerrel érvelni aligha lehetséges.

(VI.)
A családi adózás legszűkebb értelemben azonos az első Orbán-kormány idején bevezetett családi kedvezménnyel, míg legtágabb értelemben a családtagok jövedelmei összeadódnak és annyival osztódnak, ahányan vannak, ami akkor igazán előnyös, ha a személyi jövedelemadó erősen progresszív és a családtagok jövedelmei között jelentősek a különbségek. Nyilvánvaló, hogy a jövedelem összeszámítása elé korlátokat kell állítani, és vizsgálandó, hogy az összeszámítás társadalmi-szociális okból mikor indokolt. A születő javaslat pedig ezeregy okból kifogások és véget nem érő viták tárgya lesz. De ami igazán lényeges és nem képezheti vita tárgyát, az a gyermekek után járó adóleírás lehetősége.
2002 óta sok víz lefolyt a Dunán, és egyre több, magát baloldaliként meghatározó emberben is tudatosult, hogy az ország demográfiai problémáinak előbb-utóbb súlyos gazdasági következményei lesznek, s nem csupán egy „jobbos tarkamacskáról” van szó. (Hogy a nacionalizmus szokásszerűen előhúzott vádjáról szó ne essen.) A családi adózás (bármit is értsünk alatta) azzal segít, hogy az azonos jövedelmű gyermekes és gyermektelen családok jövedelme közötti rést szűkebbé teszi, így a gyermekvállalás ellen szóló egyik érv súlya csökken. A családi adózástól önmagától persze nem várható a termékenység megugrása, de egy komplex születéspárti (pronatalista) kormányzati politika részeként, amely a részfoglalkoztatástól a lakhatáson át a gyermeknevelést segítő szolgáltatásokon át húzódik – talán.
Új elemként nem szabadna idegenkedni attól a gondolattól, hogy harmadik vagy negyedik gyermek után a kedvezménynek ne fix összegű felső határa, hanem százalékos kulcsa legyen. Ez a felvetés persze bírálható azzal, hogy gazdagpárti, de úgy gondolom, hogy demográfiai problémáink már oly súlyosak, hogy a kormánynak csak brutális mértékű lépést szabad tennie. Másrészt meg a legfelső adókulcs csökkentésével, illetve a lineáris (egykulcsú) adózás követelésével szemben soha nem fogalmazzák meg, hogy az társadalmilag igazságtalan, netán perverz újraelosztó lenne. Nincs ok hát kifogásolni azt sem, ha az csak a gyermeket nevelők esetén kerül szóba. (Fontos megjegyeznem, hogy e sorok írója – sem életkora, sem jövedelme okán – nem hazabeszél.)
A családi adózás módot ad a családi pótlék megszüntetésére, legalábbis a három vagy több gyermeket nevelők esetén. Ahogy mindenkinek joga van arra, hogy utódai legyenek, úgy mindenkinek kötelessége, hogy gyermekei felneveléséről legjobb tudása és képességei szerint gondoskodjék. Ez alól csak olyan tragikus történés adhat felmentést, aminek bekövetkezte előre nem volt látható.

Hogy mi lenne egy valódi adóforradalom legfőbb szakmai tartalma? Nos, úgy vélem, mindenekelőtt az adózással kapcsolatos diskurzus – jelenleg háromnegyed részben hamis, sőt hazug – kereteinek megváltoztatása. Az adókkal kapcsolatos vitáknak arról kell szólniuk, hogy mit nyújtson az állam, és ezért cserébe (jövedelmüktől függően) mennyit fizessenek az adózók. E vitában a konzervatív, a szocialista és a liberális elveket vallók álláspontjai érthetően el fognak térni. De e viták most arról szólnak, hogy a versenyképesség javításának hamis és illékony eszközeként miként lehet úgy a munkajövedelmek egy részét tőkejövedelemmé alakítani, hogy az ország működőképessége azért megmaradjon.
A forradalom végül is azt jelenti, hogy ezentúl másképp gondolkodunk a dolgokról. Ideje hát az adóforradalomnak.

A szerző közgazdász-szociológus