Hiteles helyekn

A történelemmel hivatásosan foglalkozók és a múltat laikusként kutatók számára is egyaránt öröm, amikor egy padlás gerendái alatt a porban vagy vászonzsákok mélyén régi hivatalos iratokat találnak. Lehetnek ezek cirkalmas betűkkel megírt iskolai bizonyítványok, anyakönyvi kivonatok, kék indigópapírral gépelt előfizetői, banki levelek, válási okiratok, esetleg közjegyzői értesítések. A múlt ezen relikviáinak gazdag tárházát adja a közelmúltban napvilágot látott, nemcsak a közjegyzőség történetét, hanem jogi alapjait, működését, hátterét is a szakmához méltó, feltűnő alapossággal ismertető, Rokolya Gábor jegyezte nagyalakú, vaskos kötet.
A késő Árpád-korban a közhitelesség letéteményesei a poroszlók és az úgynevezett hiteles helyek voltak, a hasonló feladatot betöltő közjegyzők az Anjou királyok alatt jelentek meg Magyarországon. A mohácsi csatavesztést követő hanyatlásban a hivatal is elenyészett, csak 1849 után jelent meg újra, s a monarchiabeli átszervezést követően 1949-ig működtek a polgári közjegyzői kamarák. Az állás betöltéséhez természetesen jogi végzettségre volt szükség. A rendszerváltozás aztán újra életre hívta a tetszhalott, latin típusú közjegyzőség intézményét, visszaállította a hagyományos kamarai rendszert is.
Méltóságteljes urak, hivatásukra büszke férfiak köszönnek vissza ránk a kötet lapjairól. A kilencvenhat évet megért Balassa Gyula 1918 szeptembere óta dolgozott királyi közjegyzőként, gyakorlatilag 1960-ig, amikor nyolcvanesztendősen nyugállományba vonulhatott Dabasról. Falu Tamás néven a századelő óta jelen volt a magyar irodalmi életben is, előbb Kiss József lapjában, A Hétben, majd a Nyugatban és az Új Időkben publikált, több kötete jelent meg. Művészetpártoló tevékenységéről volt nevezetes a New Yorkban született kormányfőtanácsos, Kepes János, aki fontos tanulmányokkal járult hozzá a gyakorlati közjegyzői munkához. A belügyminiszter mentesítése ellenére 1944-ben a székesfehérvári gettóba deportálták, majd Auschwitzba került, ahonnan nem tért haza. Néhányukat a háború után hurcolták meg, mint a koncepciós perben első fokon életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélt Kozma Györgyöt, akit 1949-ben bocsátottak el állásából, s a halál a fogságban érte. A szerző bemutatja a közjegyzőség szervezeteit, az alaki és szerkezeti követelményeket, a tárgyi emlékeket, a hivatal kulturális és tudományos tevékenységét. Megbizonyosodhatunk arról is: szakmájában megkérdőjelezhetetlen tekintélyű szakembergárdát vertek szét az államosítással, amely szerencsére mégis újjászülethetett, s jelenleg hagyományos tevékenységén túl gyakorlatilag a magánjog minden területén működik a jog világában.
(Rokolya Gábor: A polgári közjegyzőség emlékezete, 1875–1949. Magyar Országos Közjegyzői Kamara, 2009. Ármegjelölés nélkül)