Hoefnagel képe előtt

Mit tehet az ember, ha – kimondani is szörnyű! – hatvanadik születésnapjára Georg Hoefnagel flamand miniatúrafestőnek (1542–1600) a Civitates orbis terrarum című hatkötetes munkában megjelent Hatwant (!) ábrázoló képének színes másolatát kapja ajándékul? (Mindig kedves és mindenben kitartó névrokonától, Ambrus Gabitól, aki ügyesen borítékba is teszi, s felragasztja rá jelentésnyomatékosítóként a szükséges hatvanforintos bélyeget.) A nevezett kép mozgalmas és magyar várat ábrázol, ahogy ezt a németalföldi szerzőtől megszoktuk: egy párduckacagányos törökverő vitéz és egy bestye török párjelenete s fölöttük egyetlen verzállal rajzolt szó – a kiírt és aktualizált névszó (a többi várrajzi ábrázolás most érdektelen). S akkor, bizony, kellően értve a „hatvan – Hatvan” aktualitását, először is káromkodásra fogja az indulatait, szembesülve a textus értelmével, majd hetykén, mintha duhajkodni kívánna, elereszti az intonációt:
Huj, koszmabég, huj, kereki!
Vatykos csuhászok vereki!
Dengelegi!
De ünnepi rikoltozása közben pánikszerűen szinte el is szorul a szíve – netán, mintha? Hirtelen – a török tematika szuggesztiója – mintha valami aktuális selyemzsinórra is kéne gondolnia? Vagy éljen és virágozzék a kevésbé szigorú isteni dramaturgia, vagyis hogy semmiség ez a „hatvan” – de hát akkor innét, e helyből: miként? Hogyan? Tovább?
Vagy esetleg a kézenfekvően játékos számmisztikára gondoljon? Hoefnagel – latinosan Houfnaglius, nálunk Hufnagelnek emlegetik és írják – jelentékeny művész volt, egy sereg igen értékes színezett rézmetszetű városképet hagyott az utókorra említett A földkerekség városai című, 1617-ben Kölnben kiadott könyvében, amelyeken felejthetetlen életképeket csempészett nézői elé a török kori Magyarország vizuális világából is. Budától Visegrádig, Drégelypalánktól Kassáig, Nagymartonig, Nagysárosig és Pozsonyig. Java részük színes és dekoratív, nagy öröm nézni őket, tessék különös szeretettel övezni a szerzőt. Az antwerpeni mester valahogy mégsem érte meg a hatvan évet.
A számmisztikával amúgy jókat lehet játszadozni – mi van alatta és fölötte és benne? Fontos-e ez „pillanatnyi helyzetemben”? – ahogy Karinthy Frigyes mondja. Ő szegény – egyébiránt a fent idézett „csuhadéros halandzsát” is ő írta – negyvenkilenc éves korában, rögtön híres műtétje után és röviddel halála előtt még ötéves tervet készített. Ó, három- és ó, ötéves tervek, ó, te dicső tervgazdálkodás, mily régiek a gyökerek!
Itt aztán sok szép, leginkább pénzfialó tervének rögzítése mellett még kedvenc ábrándjának is áldozott. Ezt a kedvencet, s ezt is el kell mondanom, itt, Hatvan városában vagy annak környékén egyébként a lehető legszívesebben fogadnám el. Mármint hogy minden személyes bajom forrását „legtökéletesebben kedvenc ábrándommal lehetne megoldani: ha az öt év első esztendejét külföldön tölthetném, egyedül!” (Erről most nem nyitnék újabb bekezdést, csupán közbeszúrom, hogy az utóbbi három-négy évben, érezvén a romlás kiváltotta zaklatottságot, gondoltam én is arra, amire Karinthy, noha egyáltalán nem Karinthy modorában. Arra, bizony, hogy elég. Elég, és most kellene valami más világ, olykor más táj, más géniusz, más klíma, más terhek és más levegő. Leginkább az olyasféle, amit kétségek nélkül szeret az ember, ami a magányát betakarja, kedélyét felzaklatja, létét feloldja a szabad munka örömében. Abban az egyszerű erőfeszítésben, hogy az ember valódi életet élhessen.)
De mit is tehetnék egy szép „kerek” évfordulón? Per analogiam elő is húzhatunk pár kedvencet. Báró Kemény Zsigmond hatvanévesen Pusztakamaráson a démonaival küzd, hogy rá egy évre a sírkövére véssék: Mint a fáklya, másoknak világított, önmaga pedig elhamvadt. Széchenyi hatvanévesen Döblingben van; napló és Ein Blick. Kossuth Laussanne-ba költözik, és izgatottan várja a lengyel forradalom kitörését. Jókai hatvanévesen első feleségét temeti, és kiadja A lőcsei fehér asszonyt és A cigánybárót – bár, ahogy szokták mondani, Jókainak 1849 után nincs is életrajza, kizárólag a műveiben él, így édeskeveset számítanak anyakönyvi adatai. Mikszáth hatvanévesen írja a Jókai Mór élete és kora című „korrajzát”. Eötvös Károly kiadja nem a legjobb, de leghíresebb könyvét, A nagy pert. Kosztolányi nem éri meg a hatvanat, az ötvenet is alig lépi át. Móricz akkor veszi meg a Kelet Népét, s megjelenik az Életem regénye – és így tovább. S ha már a számmisztikánál tartunk: akivel valóban egy napon születtem, Bohumil Hrabal hatvanévesen a cseh nyelvű szamizdat irodalmat gazdagítja Postriziny és Mestecko, kde se zastavil cas (A városka, ahol megáll az idő) című darabjaival, emellett változatlan szorgalommal látogatja az Arany Tigris törzsasztalát, és issza friss csapolású sörét. (Én borivó vagyok.)
Esetleg arra a szövegre gondoljon, amelyet ilyenkor profánul szokták mondani: Hatvan után Miskolc jön?
De hogy végül mit tehetne az ember, ha megkapja a Hatvant ábrázoló Hoefnagel-rajzot? És esetleg épp ekkor idézi fel Karinthy írói „ötéves tervét” is?
Nos, mondjuk szerényen magába tekint egy pillanatra az idő megvilágosító értelmén töprengve, de nem összegezi nagy bölcsen: tempus fugit, rohan az idő. Majd a munkapadja felé fordul, és befejezetlen regényein kezdi az esztergályozást. Menet közben, úgy érzi, szíve lassan felmelegszik, vesszenek a létrontó erők, s máris a második, a harmadik és további „ötéves tervek” bűvös fénykörébe vonja magát. Miközben még idébb, „csak” hatvanévesen is a legszívesebben azt kiáltaná a négy égtáj felé: reszkessetek! Reszkessen az egész magyar irodalom! Mert idő ide vagy oda, hatvanévesen is írom a regényeimet, és nem azért mondom, bátyáim és öcséim, nénéim és húgaim, de öreganyám is százkét éves korában halt meg. Akkor is csak műhibából.