Kidőlt alólunk a lóság

Lovas nép volt valamikor a magyar, a hátasok hozzátartoztak a mindennapokhoz. Amikor a minap kezembe került egy tanulmány XVII. századi lóneveinkről, a II. Rákóczi György ménesébe tartozó állatok összeírását olvasgatva meglepődve tapasztaltam, milyen beszédes nevekkel illették a hátasokat őseink. Leggyakrabban eredetükről, színükről, fajtáikról, tulajdonságaikról nevezték el a lovakat, írja Hajdú Mihály, a tanulmány szerzője.
Barna, Deres, Fakó, Fekete, Piros, Szeg, Szürke: kavalkádban vonulnak előttünk a színük szerint titulált patások. De a Boros (vöröses), a Dan (dancs – mocskos), Babos, Septeles, Vércse és Gyöngy is színre utaló nevek, míg a Csóka, Jegyes, Szárcsa valamilyen jelre, jegyre vonatkozik, utóbbi például az állat homlokán végigfutó fehér csíkot jelzi. Azután ott vannak a népnevekkel jellemzett hátasok: Tatár, Kalmük, Nohaj (nogaj tatár), Arab, Szerecsen, Görög, Lengyel, Girgice (ez örményt vagy kirgizt jelent). De más állatok is kölcsönözhették nevüket a lovaknak, így lehetett fölülni akkoriban Szarvas, Farkas, Fecske, Medve, Mackó hátára. Általában nem születésükkor, hanem kétéves csikó korukban nevezték el őket, amikor legjellegzetesebb külső és belső tulajdonságaik már kialakultak. Ha egy patást Csintalannak hívtak, hát bizonyára nem higgadtságát akarták kiemelni, Iramó nevet a leggyorsabb paripák kaptak, Nyakasnak a makacsabbját hívták. Nyerétő és Szájas valószínűleg a sokat „beszélő” hátasok lehettek. Láncsás hátán fegyveres, Nyulasén pedig vadászni induló ülhetett, Lektika az azonos nevű kétkerekű kordét húztatta. Csóré nem lehetett a ménes büszkesége, de Porhajas sem, e név idétlent jelent, viszont Szultán és Császár már annál inkább. Buczkó tömzsi, zömök állat volt, Kurtány is rövid testű, apró jószágot sejtet.
Sok lónak török eredetű nevet adtak, vagy magyar szóval utaltak a törökre. Így az Abaza, Aga, Basa, Csausz, Dervis, Emír, Elcsi, Hászon, Jancsár, Jefterdár, Kezlár, Szpáhia paripák nevében az egész török méltóságviselő had elvonul előttünk. (Nem feltétlenül tiszteletadás ez, a tanulmányíró meg is jegyzi, hogy később sem ritka a megvetett, esetleg gyűlölt személyekről elnevezni az állatokat. Így a második világháború előtt számos kutyát hívtak Hitlernek, Titónak, utána pedig rengeteg Sztálin és Rákosi nevezetű eb csóválhatta a farkát a porták előtt.) Amúgy Abaza öreget, tiszteletre méltót jelent, Csausz katonatisztet, Dervis vándorpapot, Jefterdár adószedőt, Kezlár haremőrt, Szpáhia lovas katonát. Román nevet a 143 lóból négy kapott, Fáta, Ficsor, Logofét és Lupul, latint és lengyelt egy-egy: Rusticus és Hetmány.
Nem volt viszont keresztnévvel jegyzett ló a listában, ami érdekes, hiszen manapság igen gyakoriak a keresztnévvel említett patások. Sokunk fülében ott csenghet Haumann Péter hangja az Indul a bakterházból: „Sanyí! Sanyikám!”, és szinte látjuk a lassan eldőlő gebét a kalimpáló színésszel. (Így dőlt ki az emberiség alól is a ló?) De Orwell Állatfarmjában is Bandinak „keresztelte” a fordító az igást. Móricz regényében Rózsa Sándor Csillag nevezetű lovon nyargal, Móra Haragos Kengyelája Morcoson ül, Bogáncs a Bubi nevű pónival pajtáskodik össze Fekete Istvánnál, Gárdonyi A kövirózsájában Pille vágtat az úton. Nincs neve azonban János vitéz hátasának, Toldiénak azonban igen, Rigónak hívják az istenadtát. Weöres lova is csak színével szerepel a versben: „Paripám csodaszép pejkó, / ide lép, oda lép, hejhó! / Hegyen át, vizen át vágtat, / nem adom, ha igérsz százat.”
Szóval lassan kidőlt alólunk a lóság, ellovatlanodtunk, elmúlt szegény hátasok dicsősége. Krúdy vörös postakocsija előtt sem állnak már békésen kérődző állatok, és Ben, az elcsapott zsoké (szintén a nagy író hőse) sem vágtázhat már sokáig Rizibizi hátán a cél felé, ha a magyar lósporttal nem történik valamiféle csoda. Bár kocsmát esetleg még elnevezhetnek Arabs szürkének. A technika legyőzte a patásokat. Hogy rossz-e mindez, vagy jó, mellékes. Megtörtént.