Köznapló

Április 27., kedd
A kocsi hátsó, ötödik ajtajával történt valami. Nem maradt a magasban, amikor az ember fölnyitotta, nem várta meg, míg berakjuk-kivesszük a csomagokat. Nem. Ahogy kinyitottam, mint egy beépített nyaktiló, máris zuhant alá. Vigyáznunk kellett.
Pár napig kínlódtam.
Megtámasztottam a vállammal (nyomta), a kicsi lány bambuszbotjával (kicsúszott), a teli hátizsákkal (szétnyomta benne a sajtot). Mikor a türelmem véget ért, elgurultam a Skoda-szervizbe.
Az ügyintéző feltekintett, visszaköszönt, kérdezett, intézkedett, s a kocsit már vitték is a szerviztérbe. Flottul ment minden. Húsz perc múlva intett, és halkan sorolta.
Rugócserére van szükség. Rendelnünk kell, nincs raktáron. A műszer a kipufogónál mutatott valamit, egy alkatrész cseréje elkerülhetetlen. Ennyi az anyagköltség. Ehhez jön a szerelés. Csippentett a szemével, így adta tudomásomra, hogy ami őt illeti, befejezte. Én következtem.
Mibe kerül mindez? – kérdeztem. 54 ezer forintba, mondta, és úgy sütötte le a szemét, mint régen az elsőbálozó lányok. A következő pillanatban ugyanaz a tekintet már acélos volt. Nos? Akkor? Kezdhetjük a javítást? Megrebbentem. Ma nem alkalmas, válaszoltam. Nem túl meggyőzően. A pasas olyan hangfekvésben köszönt, mikor elbúcsúztam, ahogyan egy házalónak szoktak, aki rézkarcokat vagy teflonedényeket akart rásózni.
Másnap átautóztam Párkányba, a szlovákiai Skoda-szervizbe. Nem volt olyan tágas, de semmit nem kellett rendelni. Csere helyett a szerelő negyedóra alatt kitisztította az inkriminált alkatrészt. A hátsó ajtó teleszkópjának rugóit három perc alatt kicserélte, igazított a motorelektronikán, majd kiment a kocsival egy próbakörre. Negyedóra múlva kezemben volt a slusszkulcs. Kész, rendben. Ennyit mondott, egy szóval se többet.
Tizenhétezer forintot fizettem. A magyar ár harmadát.
Mélyen vagyunk. Van honnan visszakapaszkodnunk.

Április 30., péntek
Szűkölnek, bajban vannak. A hatvannyolc százalék a földbe döngölte őket. Csak a szájuk látszik ki, rikoltoznak is rendesen. Féltenek minket az egypártrendszertől, a diktatúrától. Aranyos.
Lengyel képzelgi ezt, a szvetteres megmondó. Tanítana engem, téged, őt, mindannyiunkat, mi az igazi demokrácia. Ő, aki az egy pártnak volt tagja, annak diktatúráját legalizálta, hol jól, hol rosszul. Jóslatai sosem váltak be – mérget lehetett venni az ellenkezőjükre. Emlékszem, amikor arról vizionált (ó, mekkora terjedelemben), hogy a görögkeleti Románia és Bulgária sosem lesz tagja az uniónak. Más a vallásuk… Kiközösítette őket már jó előre.
Vagy ott az a szegény Bauer. Úgy vonszolja végig teli táskáját a városon, mint egy politikai Don Quijote, csak ló nincs alatta. Látja az ember a szélmalmokat, amelyek ellen hadba indult, és mindig csúfságban maradt. Saját pártjának sem kellett annak idején.
Önmagát kárpótolja, mikor írja, egyre írja cikkeit – mindig ugyanarról és mindig ugyanoda kilyukadva? Ki tudja? Orra vezeti, mert kénszagot érez mindenütt, ahol jobbra mutat egy tábla. Ha a mennyországba vinne az út, akkor sem tartana oda – kit szidalmazna attól fogva? Szomorú lehet így nézni a világot.
A riadozók legmurisabbja Lendvai. Pontosabban: Paul Lendvai, akit a balliberálisok etalonként használnak, mint rőfösnél a méterrudat. Hogy az ő mértéke mennyire hiteles, könyvei igazolják – félretájékoztat csaknem mind.
Lendvai ma tiltakozott. Ő ugyan pontosításnak nevezi, de tudjuk, mit jelent ez. Aczél Endrének üzen a Népszabadság hasábjain, hogy rosszul idézte őt. „Nem hangsúlyoztam régi barátságomat Orbánnal.” Lám, lám. Az egykori Szabad Nép-es fintorog, ha Orbán-barátsággal gyanúsítják. Demokratikus választáson győztes párt első embere neki nem lehet a barátja.
Ilyenek mind. Meg vannak sértve. Úgy viselik magukat, mint egy előkelő klub tagjai, akiknek hintóját a megvadult lovak mocsárba vitték.
Tévedés. Az ellenkezője igaz.
A lovak most próbálják kihúzni az ország szekerét a mocsárból, ahová az elvtársaik bekormányozták.
Még egy kis kiigazítást tennék.
Nem mocsárba rántották, hanem szennybe. Fölösleges finomkodni, amikor régi zakójuk egyik zsebében ott van még a tagkönyv nyoma, vörös csillaggal a tagbélyegeken.
Még nem késő. Ha szeretik a hazájukat, álljanak be, és tolják a szekeret. De ne az ellenkező irányba.

Május 5., szerda
Lilienthal Andor, a nagymesterek doyenje 99 éves. Rajta kívül senki nem mondhatja, hogy győzni tudott a szovjet sakkbajnokságon – és micsoda mezőnyben! Két későbbi világbajnok: Botvinnik és Szmiszlov is mögötte végzett.
Neve alatt megjelent ugyan egy könyv (címe: Életem, a sakk), de keveset árul el abból, ki volt ez a legendás sakkozó. Igazi szerzőjétől, Osváth Andrástól tudom, számos izgalmat kicenzúráztak belőle.
A sakkszövetség prűdöt játszó (magánéletében fickós) elnöke – Kádárra pislogva, aki tényleg prűd volt – nem engedte olyannak mutatni a színes életű, folyton kockáztató, némiképp kalandor játékost, mint valójában volt. A róla szóló történetek elkápráztattak. Egyben fel is háborítottak.
Egy fantasztikus életű embert máig úgy kell látnunk, ahogy a hetvenes évek pártszempontjai engedték. Lilienthalnak orosz felesége volt, hosszú évtizedekig élt a Szovjetunióban – ilyen embert rendesnek, hűségesnek, a mozgalom elkötelezettjének kellett mutatni. Annak is mutatták. Kiszivattyúztak belőle mindent, ami rendkívüli. Azt se engedték leírni a könyvben, hogy jóképű volt. Jóképű, sármos, vonzó.
Már a születése is legendás. Anyja énekesnő. Moszkvában lép fel, s ott szüli meg a fiát. Nagy hassal hol énekelhetett? Operában aligha. Inkább valami mulatóban. Egy orfeumban. Akkoriban a vengerkákat ott alkalmazták. A fiúcska flitteres, vodkaszagú világban nődögélt.
Pár év múlva hazahozza az anyja, de eltartani nem tudja. Egyet tehet: lelencbe adja. A fiú disznót őriz, istállóban alszik. Nem tűri, megszökik. Megy a Dob utca 34.-be. Ott lakik az anyja. Persze visszaviszi. Egyszer, kétszer, sokszor, végül belátja, hiába.
A Dob utca az a környék, ahol mosásnapon több gyerek ment iskolába gatya nélkül, mint gatyában. Fehérneműváltás? Kevesen tudták, mi az.
Az utca neves intézménye a Kohn-kocsma. A sakktörténetben éppúgy helye volna, mint a kommunista párt krónikájában. Mindkettőből kimaradt – az ilyen krónikákat parvenük írják. Gyáva tökfejek.
A Lilienthal gyerek sakkozik. Legtöbbet egy mosónő fiával, Csermanek Jánossal. Nem csupán tologatták a bábukat. Minden parti tétre ment. A győztesnek szelet zsíros kenyér járt. Kohn úr fillérekért adta, akár hitelbe is. Az ilyen hitelek néhány kamasznak meghatározták a világszemléletét.
Jön a háború. Az első. Anyja elveszti a hangját, majd orosz szeretőjét. A megélhetésért varrni kezd. Fiát is hasonló sorsra szánja. Beadja egy Almássy téri szabóhoz. Angol szabóság. Miért ne? A fiú tizennégy éves. A keze ügyes, az ízlése jó.
A púpos szabómester elégedett. Ő nem. Ráébred, hogy egy szabó élete: szolgaélet. Szájában gombostűkkel napestig régi öltönyöket fordítson? Apák rossz felöltőjét igazítsa a fiak alakjára?
Nem. Akkor inkább a szökés.
Meg is szökik.
De hová menjen egy elegáns fiatal szabósegéd, akinek a sakktehetsége kétségtelen, ráadásul jóképű, viszont zsidó?
Hová? Bécsbe.
Egy szimultánon találkozik először Capablancával, a világbajnokkal. Őt magát is meglepi, hogy az elegáns kubai nem bír el vele. Útlevele nincs, átszökik Németországba, mi az neki? Elkapják, hazatoloncolják. Attól fogva megfontoltabb.
Kávéházi partikon összenyer annyi pénzt, hogy Párizsba indulhasson – már útlevéllel. És a folytatás! Aljehinnel négy villámpartit vált, hármat megnyer – Párizs sakk-kávéházaiban ámul mindenki. Hogyne ámulna. Aljehin a világbajnok! Lilienthal fél szemmel mégis a bohém Tartakowert figyeli. A elegáns francia sose lesz világbajnok, de világfiként verhetetlen. Egyik versenyének pénzdíját másnap a ruletten alig egy óra alatt elveszíti. És hogy bolondulnak utána a nők!
Lilienthal Párizsból Prágába, onnan egy rangos fürdőhelyre utazik. Előbb megnyeri a versenyt, majd fogadásból angol szövet öltönyében átússza a szálloda medencéjét. A táv öltönyben is teljesíthető, ám az ifjú bajnok levegővétel nélkül, végig víz alatt úszott.
A tizenkilenc éves fiatalemberre fölfigyelnek a lapok. Megjelenik a neve a társasági rovatokban. Hálás téma: mindig történik vele valami. Sakk-karrierje is fényesedik, de elég sok döccenővel. Szoknyaügyei miatt több versenyt otthagy. Menekül. Nyomában megcsalt férjek loholnak.
Lilienthal érzi, hogy legjobban szülővárosa tudná elrejteni. Moszkvába indul, meg is érkezik, utána hosszú csend. Majd jön a hír: legyőzte Botvinnikot. Ki az a Botvinnik? Nem kell sok idő, hogy megtudják: az első orosz világbajnok lesz 1945 után. Lilienthal 1940-ben megnyeri a szovjet bajnokságot, de a folytatás elmarad – megnősül.
A legkalandosabb életű magyar sakkozó. A neve is hódító: magyarul Liliomvölgy – nem szép?
Kit érdekelt eddig? A Ki kicsodában sem szerepel.
Ma kilencvenkilenc éves. Ideje fölfigyelni rá.