Már benn a víz

Déli tizenkét óra, úton vagyunk Szikszó, Edelény, Boldva felé. A hírekben a vészhelyzet kihirdetéséről hallunk, mindebből az út mentén még csak a tavaknak tűnő belvizes területeket, átfolyásokat érzékeljük. Néhol az az érzésünk, csak néhány centi, és ellepi az autóutat a víz.

Szikszóhoz, a 6500 lakosú kisvároshoz közeledve egyre több munkagéppel, homokkal megrakott teherautóval találkozunk. Egy ponton, úgy tűnik, nem tudunk továbbjutni. Sejtjük, nem ez lesz az első akadály ezen a napon.
Kollégám háromnegyed egykor készíti az első felvételt Szikszón. A Kassai utca egyik oldalán még tanácstalan háztulajdonosok álldogálnak, néhány homokzsák az egyik emeletes ház előtt. Középkorú aszszony őrzi a kaput, s csak azt hajtogatja: hátul már benn a víz, de négy évvel ezelőtt is megúszták, talán most is így lesz. Nevét, arcát, ki tudja, miért, nem adja az újságnak. Tanácstalanul visszafordul a házba. Átellenben szinte percről percre dagad a víz, a csoportokba tömörülő, nézelődő helybéli férfiak azt mondogatják: reggel kilenckor még itt nem volt szinte „semmi”. Valaki a nemtörődömséget okolja, évek óta elmarad a Boldva folyó medrének itteni rendben tartása, tele van szeméttel, gazzal, és sokan a vízlevezető árkokat sem tisztítják. Közhelyszerű panasz már, utánajárni nincs módunk. A közért előtt találkozom Barna Istvánnal és Lakatos Istvánnal. Nagy kenyereket cipelnek meg cigarettát, de nem haza, hanem az átmeneti szállásra, ahová a családjukat tegnap éjjel kiköltöztették. Kisgyerek, nagypapa, mindenki egy helyen van. A fiatalabb férfi, Lakatos István éjjel az árvízvédelemnél dolgozott közmunkásként, ott értesítették, hogy veszélyben a család, a ház, menni kell pakolni. A mellettük lévő ház fala már bedőlt. Vályogból van, mint az övék, magyarázza. Csak élelmet tudtak összeszedni meg a gyerekeknek ruhát, néhány játékot. – Fogalmunk sincs, mi lesz most velünk – mondja riadt szemmel. – Jöjjenek, jöjjenek! – unszolja kollégámat egy asszony. Gál Bertalannénak hívják. A hosszú porta végén, a veteményessel beültetett kertben lopakodik a víz. – Rokkantnyugdíjasok, betegek vagyunk, a termény lett volna a kiegészítő jövedelmünk – kezd sírni.
Mintha két világban járnánk, az iskola, az óvoda kertje megközelíthetetlen, valahol már erős csatornaszagot érezni, s latolgatják, meddig lesz iható vizük. Mások nézelődnek, kisminkelve sétálnak. Közben egyre több a zsákhordó ember, a katasztrófavédelmisek és a rendőrök terelik a forgalmat. A kórház felé indulunk, sok az akadály, a hiábavaló próbálkozás. A Petőfi utcán elakadunk. A szerencsi 5-ös számú tűzoltóság két tagja egy gumicsónakot vontat. A kollégám elindul a kórház felé, én beszállok a csónakba. A tűzoltók a nagy sietségben csak keresztnevüket mondják: Csaba és Tibor. Sorra járják az amúgy szép, ápolt házakat, ellenőrzik, ki tartózkodik benn, összevetik a kezükben tartott listával. Rádión jelentik a helyzetet a parancsnoknak, onnan pedig újabb információkat kapnak. Sokan vannak, akik nem hajlandók mozdulni, vagy abban bíznak, hogy „nem lesz magasabb az ár”. Féltik is a javaikat, magyarázza Csaba. Már éjjel is szolgálatban voltak, s még nem látják a nap végét.
„Hat személyt, négy gyereket, két felnőttet és egy kutyát kiemeltünk” – hallom a rádióból. Az egyik házból középkorú férfi szól ki: mégis meggondolták magukat, kijönnének, van néhány csomagjuk, azt is el kellene vinni. A férfi a helyi kórház dolgozója, így neki is fárasztó éjszakája volt, de ettől függetlenül nem számított arra, hogy az ő házuk is veszélybe kerül. Felesége tanárnő, fiuk egyetemista, épp vizsgára készült. Aludtak már, s a hátsó falnál, a radiátornál kezdte elönteni a víz a szobájukat. Most barátokhoz költöznek. Sok mindenük odalett, mondja a feleség szakadozottan, azt is hozzáteszik, hogy itt helyben nem volt kellően előkészítve a védekezés, az ő lakónegyedükhöz csak reggel került néhány homokzsák. A tűzoltóparancsnok közben jelzi, hogy a csónakra a homokzsákok szállításához is szükség lesz, mert derékig érő víz veszi őket körül. A kórház földszintjén is térdig ér a víz, üres ágyakat és a sietségben otthagyott tárgyakat látni. A nővérek csendesek, a harmadik emeleten, ahová a 42 beteget költöztették, szükség van a nyugalomra.
Boldván az egyik mélyebben fekvő területen, a cigány lakosság sorházak által lakott udvarán gyerekek játszanak a vízben. Nem érzik a veszélyt, nevetnek, az utca végén mintha nagy tó lenne. A férfiak csoportosulnak, riadalom nem érzékelhető. Egy fiatalasszony, Bódi Erika kisebb csomagot visz, kezébe kétéves forma kislány kapaszkodik. – Jöttem összeszedni a rokonságot, akik itt, a lenti részen laknak. A mi házunk az emelkedőn van, befogadjuk őket, leszünk vagy harmincan – mondja. Esteledik, Edelény felé indulunk.