Rómában mindennap pálmákkal ébredtünk. A zarándokház kertjében árnyékadóan nagy lombú törzsek állnak, s a szemközti dombokról is mindenünnen pálmák integetnek. De ez a reggel mégiscsak más: aki a Szent Péter tér felé közeledik, ki sem kerülheti az árusokat, akik szebbnél szebb pálmalevélfonatokat kínálgatnak. Jézus evilági életének utolsó hetére, a messianisztikus jeruzsálemi bevonulásra utalnak ezek a fonatok, arra, hogy a Jeruzsálembe bevonuló Jézust a tömeg hozsannázva fogadta, amerre ment, ruháikat terítették az útra és olajfa- és pálmaágakat. Erre utal a virágvasárnap olasz neve, Domenica delle Palme, s erre utalnak az ágacskák az emberek kezében, amelyeket a pápa megszentel a mise során.
A Szent Péter-bazilika mindig méltóságteljes, Bernini kolonádjai mindig tökéletesen megfelelnek funkciójuknak, mintha csak magukhoz akarnák ölelni a látogatók tömegét. Ilyenkor azonban, amikor valóban sok tízezer ember van a téren, üli végig a több mint háromórás szertartást, valahogy minden tökéletesebb, mint máskor. Együtt él a tömeg és az építészeti környezet, a lelkesedés szinte kézzel fogható, s az áhítat érzését semmivel sem csökkenti, hogy a szertartás elején és a végén a tömeg, követve a pápamobil mozgását, úgy hullámzik, mint a hullámfürdőben, az emberek fölállnak a székre, lobogtatják a pálma- és az olajfaágakat. Katolikus ifjúsági világtalálkozót is tartanak ilyenkor, s amikor XVI. Benedek egy-egy ország gyermekeit anyanyelvükön üdvözli, olyan hangosra csap a lelkesedés hangja, mintha csak egy Roma–Lazio mérkőzés tribünjén ülnénk. Magyarokat sajnos nem köszönt a pápa az idén, szlovákokat s még inkább lengyeleket igen, a magyarok talán húsvétra vagy pünkösdre jönnek, biztatjuk egymást a mise után.
Akkor már a nyolcas villamoson ülünk, amely a város szívéből, a Largo di Torre Argentináról indul, a Garibaldi-hídon döcög át a Tevere fölött, a hangulatos zugokban és olcsó vendéglőkben bővelkedő Trastevere negyeden át ereszkedik dél felé, s a Porta Portesénél hagyja maga mögött a városfalat. Ide igyekszünk, az egykori városkapuházhoz, vasárnaponként itt rendezik meg azt a nagy piacot, amelyen minden megtalálható, ami „valami vagy megy valahová”, antik tárgyak és filléres kínai cipők, egykori patrícius családok kincsei és lomtalanításból újrahasznosított műanyag izék. Ilyenkor, délután kettő táján persze már lassan zár a piac, a tömeg épp elviselhető. Azután a placcok jó része hirtelen kiürül, az alkalmi árusok a tárgyak egy részét azonban hátrahagyják. Ezek sem kerülnek azonban szemeteskocsira: szorgalmas gyűjtögetők szedik fel, s kínálják a későn jövőknek, immár töredék áron – ami még így sem kel el, az már valóban aligha jó valamire is.
Ma már ez a piac sem az igazi, egyre több a bóvli, a hamis márkajelzéssel ellátott cipő, táska, trikó, a hangulat azonban hamisítatlanul római. Ennél rómaibb hol is lehetne már, mint a Via del Corso környékén? Ott, ahonnan az egyik irányba a város antik épületekre vagy azok köré épült barokk magja, a Pantheon, a Piazza Navona, a másikon a „kihagyhatatlan” római látnivalók, a Trevi-kút, a Spanyol lépcső, a Villa Borghese felé vezetnek a zegzugos utcák. A Via del Corso déli végén, ahol az alakja miatt csak „írógépnek” nevezett II. Vittorio Emanuele-emlékmű áll, a Forum Romanummal időben-térben alig behatárolható s főként egyszerű emberi agy számára alig fölfogható dimenziók nyílnak a látogató számára. A turistának gyorsan elérkezik a pillanat, mikor eszébe jut az anekdota a városba érkezőről, aki vendéglátója szerint néhány nap alatt igen jól érzi majd magát, néhány hét alatt sokat láthat, de bármennyi ideig is marad, Rómát sosem fogja igazán megismerni.
Aki volt már az Örök Városban, és reméli, hogy újra visszatér, az persze nem türelmetlen, nem idegeskedik. Ha a vasárnapi piac után szerencséje van, s a Trastevere egyik terecskéjén kipihente magát, fölsétál a Gianicolóra, ahonnan az egyik oldalon a Szent Péter-székesegyházra nyílik nagyszerű kilátás, a másikon, kelet felé a város teljes panorámája tárulkozik ki, fényképezésre is ilyenkor a legjobbak a fényviszonyok. Föl lehet menni a dombra persze a 115-ös elektromos kisbusszal is, amelynek egyetlen baja van, hogy kevés rajta az ülőhely, márpedig városnézésre igen kiválóak ezek a kis buszok, a történelmi város minden zegét-zugát be lehet járni velük. A 117-es például egészen a Lateráni bazilikáig kivisz, Róma egyik legfontosabb templomáig. Hogy az, azt már a homlokzat felirata (Omnium Urbis et Orbis Eccelsiarum Mater et Caput, azaz A Város és a Földkerekség minden templomának anyja és feje) is jelzi. Róma jelentős magyar emlékei – például a San Pietro Magyarok Nagyasszonya kápolnája vagy a Santo Stefano Rotondo – mellé itt egy újabbat illeszthetünk: azt az emléktáblát a jobb oldali hajó második pillérén, amelyet Fraknó Vilmos készíttetett 1909-ben. Látszólag szerényebb emlék ez az előbbieknél, a látszat azonban csal: a tábla ugyanis Magyarország történetének egyik legfontosabb mozzanatára emlékeztet: II. Szilveszter pápát ábrázolja, aki, az ország függetlenségét elismerve, a koronát küldte Szent Istvánnak. A kereszténység egyik legnagyobb ünnepét még fölemelőbbnek érezhetjük a tábla láttán, némi kárpótlás az élmény talán még azért is, hogy címzettek hiányában az idei pálmák vasárnapján a magyar nyelvű pápai köszöntés elmaradt.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
