Az ötvenedik évfordulón az egykori szocialista táborból kiszakadt és a Szovjetunió felbomlásával függetlenné vált országok némelyike hetykén szúrt oda a sebeit nyalogató exbirodalomnak. Komoly viták kerekedtek abból, hogy el kell-e, el szabad-e menni a Vörös téri parádéra. Tíz évvel később, a hatvanadik évfordulón már nemcsak az identitáskeresés, hanem az Oroszország erőre kapása miatti félelem is dolgozott az akkor már az Egyesült Államok bátorítását is érző kelet-európaiakban. Geopolitikai játszma szimbolikus terepe lett a moszkvai díszszemle. A hovatartozás, a Nyugathoz és a Kelethez való viszony megjelenítésének lehetőségét látták sokan a meghívás elfogadásában vagy elutasításában. Természetesen a történelem átértékelésének nyomatékosabbá tételére is kiváló alkalmat adott a viszonyulás május 9-hez. Egyrészről az erősödő russzofóbia és az úgynevezett színes forradalmak lázában igyekeztek megkérdőjelezni a Szovjetunió második világháborúban játszott szerepét, másrészről a nemzet lelki erősítésére koncentráló Moszkvának sem állt érdekében a múlt árnyalt megközelítése. Egymást érték a más népeket tudatosan sértő kijelentések, szobordöntésben megnyilvánuló tettek. Oroszország fricskázásában a történelmi sérelmeket hordozó Lengyelország mellett a baltiak, valamint az amerikai biztatástól megszédült Mihail Szaakasvili Grúziája és Viktor Juscsenko Ukrajnája jártak az élen, míg Moszkva Sztálin egyfajta rehabilitálásával, történelemhamisítást vizsgáló bizottság felállításával és szankciók kilátásba helyezésével vágott vissza.
Ebben a felforrósodott légkörben mindenki azt várta, hogy a náci Németország legyőzésének hatvanötödik évfordulója a Kelet és a Nyugat közötti újabb ütközetté válik. Közben azonban fordult a világ. A mindinkább kibontakozó, majd újabb és újabb hullámokat csapó gazdasági-pénzügyi válság nemcsak a geopolitikai erőviszonyokat, de a gondolkodást is jelentősen átrendezte. Ez nemcsak a súlypontok keletebbre tolódásával, hanem egyebek mellett a Kelet és a Nyugat eddigi értelemben vett szembenállásának oldódásával is járt. A válságot generáló Egyesült Államok kizárólagos hatalma megtört, ami azt is magával hozta, hogy a korábbi szuperhatalom már nem bír egyszerre több fronton küzdeni, s régi-új szövetségekre kényszerül. Például azzal az Oroszországgal, amelyet a válság szintén önértékelésének felülvizsgálatára kényszerít. Ezzel párhuzamosan olyan személyi változások zajlottak, mint Barack Obama színre lépése, a kimondottan oroszellenes politikusok háttérbe szorulása a Baltikumban vagy Ukrajnában, de bizonyos értelemben e sorba tartozik Lech Kaczynski gépének szmolenszki tragédiája is. Mindez az eurázsiai térségben komoly változásokat hozott.
Az elmúlt évtizedben az Oroszország beszorítását legfontosabb céljai közé soroló Egyesült Államok figyelme más térségek felé fordult, s az utána maradt hatalmi vákuumot közvetlen szomszédságában éppen Oroszország töltötte ki. Az új gazdasági helyzet, az egyik oldalon égetően sürgető modernizációs kényszer, míg a másikon az erősödő energiaigény és a szükségszerű piacbővítés ismét ráébreszti Európa keleti és nyugati felét az egymásrautaltságra. Az a tény, hogy a politikai közeledés, ezzel együtt a kiterjedtebb gazdasági együttműködés eddigi legnagyobb akadályaként megjelenő úgynevezett új Európának hátat fordított régi patrónusa, immár reális lehetőséget ad e konszolidációra. Természetesen ehhez az is elengedhetetlen, hogy Oroszország se XX. századi arcát mutassa.
E tekintetben kulcsfontosságú a lengyel–orosz viszony. Ezt láthatóan felismerte Moszkva. Szembenézett azzal a ténnyel, hogy Európához közelítve nem kerülheti meg Lengyelországot sem. De Varsó is tisztában van azzal, hogy Európa bizalmának megtartásához szüksége van Oroszországra. Minden korábbinál jobbak tehát a közeledés geostratégiai előfeltételei. Ehhez járult, hogy Donald Tusk másképp viszonyul Moszkvához, mint elődje. Ez komolyabb lépésekre sarkallta Vlagyimir Putyint is. A közeledés a szimbolikus térben kezdődött, első igazán érzékelhető eredménye pedig az orosz kormányfő tavaly szeptemberi szereplése Lengyelország megtámadásának, a második világháború kirobbanásának hetvenedik évfordulóján. A Gazeta Wyborczában megjelent írás lehűtötte a kedélyeket, s csalódtak azok, akik újabb összecsapásra készültek. Ezt követte az idén a katyni tragédia évfordulóján az újabb közös fellépés Tuskkal. A lengyel államfő gépének szmolenszki katasztrófája, az ezután tett félreérthetetlen orosz gesztusok csak felgyorsították ezt a közeledést, jelentős mértékben megteremtve annak társadalom-lélektani előfeltételeit. E megbékélés felé tartó folyamatnak lehet a következő állomása a május 9-i moszkvai parádé, ahonnan az ügyvezető államfő, Bronislaw Komorowski a kiszivárgott hírek szerint újabb katyni archív dokumentumokkal térhet haza.
Moszkva érezhetően élni kíván a kegyetlen sors által tálcán kínált lehetőséggel, s a Katynra, a sztálini korszak bűntetteire irányuló kiemelt figyelmet kihasználva mind a hazai közvélemény, mind pedig a világ felé jelzi, hogy kész szembenézni a múlt kevésbé szép oldalával is, s e terhet maga mögött hagyva a jövőre összpontosít. Ez Kaczynski tragédiája nélkül is megtörtént volna, legfeljebb lassabban, s nem került volna ily hirtelen a világ érdeklődésének fókuszába. Apró, de egyértelmű utalások mutatják ezt az irányt. Így például az, hogy a Vörös téren felvonulnak a szövetségesek, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a győzelemhez való hozzájárulásával kitűnő Lengyelország katonai egységei is. Szintén a normalizálás irányába ható gesztus volt, hogy Moszkva nem külön levélben hívta meg vendégeit a megemlékezésre, így indokolt esetben nem okoz különösebb bonyodalmat a távolmaradás sem. A Kreml eltökéltségét mindennél látványosabban jelzi, hogy Sztálin mégsem lesz látható a Moszkvát e napon díszítő tablókon. A jogvédők tiltakozására fittyet hányó városvezetés ugyanis engedett a legfelső politikai akaratnak. A kétezer tabló között eredetileg tervezett tíz kép amúgy sem rengette volna meg a világot, még akkor sem, ha a világsajtó hetek óta ezzel foglalkozik, ám száműzésük egy zárt helyiségbe egyértelmű üzenet. Nem utolsósorban arról árulkodik, hogy az orosz vezetés igenis érzékeny a világ rezdüléseire. Ezt ráadásul minden korábbinál könnyebben teheti annak tudatában, hogy az elmúlt évtizedben a győzelem napja Sztálinnal együtt jótékonyan szolgálta a nemzet egységgé kovácsolását, az oroszok öntudatra ébredését, s immár nem kell görcsösen ragaszkodni e szimbólumrendszer minden eleméhez. Bizonyos dolgokat végre az önbecsülés különösebb csorbulása nélkül ki lehet mondani, a haladást zavaró tablókat tapintatosan a háttérbe tolva tovább lehet lépni.
Mindez a másutt is érzékelhető változásokkal s általában a nemzetközi környezet pozitív irányú elmozdulásával kiegészülve jó esélyt ad arra, hogy az idei május 9. a múlt, ezen belül elsősorban a második világháború komplex megközelítése felé tett első nagy lépés, így a szembenállás, a megosztottság helyett az általános kelet-európai közeledés szimbólumaként vonuljon be a történelembe.
Váratlan karrier
A legmegbecsültebb orosz ünnep, a haza szabadságáért, függetlenségéért elesettek emléknapja immár harmincöt éve elképzelhetetlen David Tuhmanov és Vlagyimir Haritonov Győzelem napja címet viselő dala nélkül. A szovjet esztrád eme örökbecsű darabja az utóbbi években elterjedt, kokárdaként, karszalagként viselt, autóantennákra felkötött fekete-narancssárga György-szalag mellett mára szinte az ünnep szimbóluma lett. Lassan többen és többet éneklik, mint a háborús évek ismert melódiáit, a Tyomnaja nocs címűt vagy a Zemljankát. A fiatalok talán már nem is tudják, hogy a parádék csúcspontján elhangzó, indulóvá vált dal nem ebből a korból való. Azt pedig még kevésbé, hogy megszületésekor a szovjet korifeusok egyenesen letiltották. Szinte csak a véletlenen és az egyik ismert esztrádénekes vagányságán múlott, hogy Tuhmanov és Haritonov dala nem porosodik ma is az archívumok mélyén.
Az ország a nagy honvédő háború harmincadik évfordulójára készült. Rendszeresen tartottak megemlékezéseket, ám a kerek évfordulók különös becsben álltak. A huszadikon rendeztek például újra nagyszabású katonai díszszemlét, s ekkor nyilvánították május 9-ét munkaszüneti nappá is. Nem múlhatott el ez az ünnep az erre az alkalomra készült, a néhány klasszikus mellett általában feledhető, a szocialista realizmus sivár sematizmusának jegyében fogant művészeti alkotások felajánlása s nagyszabású pályázatok nélkül sem. Így 1975-ben például versenyt hirdettek a legjobb háborús szólódal megírására. A háborús veterán költő Haritonov a fiatal Tuhmanovot kérte meg, hogy írjon zenét versére. Az utolsó pillanatban készült el a mű, s még éppen befért a versenydalok közé.
A Győzelem napja azonban díj nélkül maradt. Sőt Tuhmanov idősebb kollégái kemény kritikával is illették. Haritonov szövegét nem bírálták, hiszen a kiérdemesült veterán verseit már az ötvenes években megbecsült kortárs szerzők zenésítették meg. A harmincéves Tuhmanov azonban nem tartozott a brancshoz, s egyébként is elképzelhetetlennek tartották, hogy fiatal slágerszerző írjon zenét háborús vershez. A kezdő Tuhmanov nem illett a képbe, ráadásul a zenében tangó- és foxtrottmotívumokat találtak. Egy szó, mint száz, a dalt nemcsak elmeszelték, de be is tiltották. Nem engedték, hogy lejátssza a rádió vagy a televízió, e nélkül pedig lényegében nem is létezett.
A „keresztapaságot” az akkor már ismert énekes, Lev Lescsenko vállalta. Még az ominózus 1975-ös év novemberében, a rendőrség napja tiszteletére adott koncerten, kicselezve a tévés korifeusokat, egyenes adásban elénekelte a Győzelem napját. A dal fergeteges sikert aratott, a közönség felkapta a dallamot, s hatalmas ünnepléssel visszatapsolta az énekest. A Győzelem napja egy pillanat alatt népszerűvé vált, a melódiát másnap már az egész ország dúdolta, s énekli máig.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
