Tunézia: nem csak homok és tenger

V I L Á G U T A Z Ó Ha Tunéziára gondolunk, elsőként a megszokott panelek jutnak eszünkbe: napfény, homokos tengerpart, keleti bazárok, olcsó szállodák. Ezúttal azonban más dolgokra voltunk kíváncsiak.

Mankó. Dzserbát egy, még a rómaiak által készített út köti össze a szárazfölddel. Budapesttől a repülőút 2 óra 40 perc. Az ország hivatalos fizetőeszköze a tunéziai dinár (TND), váltópénze a millim (1 dinár=1000 millim). Behozatala és kivitele tilos, ezért ajánlatos inkább dollárt vagy eurót vinni, s csak a legszükségesebb mennyiségű dinárt beváltani. A bazárban, sok üzletben az eurót és a dollárt is elfogadják. Egy TND körülbelül 140 forint. A bazárban kötelező az alku, az először mondott ár feléért, harmadáért is megkaphatjuk a kívánt árucikket. Csapvizet ne fogyasszunk, ajánlatos palackozott vizet inni.

Dzserbáról sokszor elmondják, hogy már Homérosz megénekelte a sziget szépségét, ide hurcolták Odüsszeuszt és társait, akik a lótuszvirág gyümölcsét ették. A hajósokat annyira elvarázsolta a mézédes étel, hogy nem akarták elhagyni a vidéket, s erőnek erejével kellett őket innen elhurcolni. De ez már régen volt, inkább az érdekel, hogy milyen ma Dzserba.
Amint Erriad utcáin sétáltunk, első gondolatom, hogy ez már nagyon kelet és nagyon dél. Merőben más, mint a nyüzsgő nagyváros Tunisz vagy a megszokott üdülőhelyek, mint Hammámet, Sousse. Természetesen itt is vannak finom homokkal borított strandok, ápolt üdülőtelepek, színvonalas szállodák, de itt jobban érződik a sivatag közelsége, a kelet levegője. A leanderek illatosabbak, a hibiszkuszok pirosabbak, az olajfák zömökebbek, mint északibb társaik. Különösen izgalmas a település zsidó negyede, ahol a zegzugos utcákban halkan surrannak a galabijájukba burkolózott nők. A házakon szűk ajtók, ablak alig, jószerivel csak egy-egy kisebb nyílás jelzi a magasban, hogy mögötte emberek élnek. Néhol kakas kukorékolása, tyúk kotkodácsa hallatszik, ebből következtetünk, hogy az állatokat is a falakon belül tartják lakóik. E titokzatos épületekből több helyen szállodát alakítottak ki, négyet-ötöt összenyitva rendezték be az izgalmas lakrészeket, apró, pálmafa gerendás szobácskákkal, boltív alá rejtett fürdőkkel. Egy ilyenbe mi is betérünk, kávézójába, éttermébe bárki beülhet, így azok is bepillanthatnak e különleges világba, akik egyébként valamelyik átlagos hotelben foglaltak szállást. Ha nem láttuk volna a modern mosdót, a számítógépeket, akár a középkorban is érezhettük volna magunkat. Mesélték, hogy van olyan, amelyben a legmodernebb dizájn alapján alakította ki a berendezést a Belgiumból ide érkező és itt letelepedett építész házaspár. Így ellátogattunk oda is, s a tulajdonosok szívesen mutatták meg birodalmukat. Számomra mindig meglepő volt, milyen nyitottan fogadják Tunéziában az érdeklődő idegent. Korábban is előfordult velem, hogy behívtak a házukba. Egyszer láttam egy prospektust, amelyben egy apró, pár szobás szállodát hirdettek, s nagyon megtetszett az arab stílusú, festett, mívesen faragott, kecses bútorokból álló berendezés. Akkor egyszerűen bekopogtam, s megkértem a recepciónál dolgozó hölgyet, hogy mutasson meg egy ilyen szobát. Ő pedig kedvesen kitárta az ajtókat, s ahová csak tudott, bevezetett. Mikor ezt elmeséltem kísérőnknek, Badernek, ő a világ legtermészetesebb hangján fűzte hozzá: „Ha most itt bekopognál valahová – mutatott körbe a zsidó negyed házain –, s azt mondanád, hogy éhes vagy, beinvitálnának, s megetetnének.” Persze, ha jól belegondolunk, Magyarországon is így volt ez valamikor. Az útonjárót megetették, a szomjas vándort megitatták. Csak nálunk, mint a túlságosan civilizált, individualizálódott világban másutt is, már elfeledték, mire kötelez az, ha valakinek van étele, itala.
A sziget különlegessége a krokodilfarm, amely négyszáz különböző korú és méretű, Madagaszkár szigetéről származó hüllőnek ad otthont. A tíz-egynéhány esztendős, hatalmas lények olyanok, mintha a világ őskorából maradtak volna itt. Lustán úsznak a mesterséges tóban, s lomhán battyognak ki a partra, hogy néhány lépés után letottyanjanak a szárazföldön. Csak akkor élénkülnek meg némileg, amikor délután ötkor az etetés idején csirkedarabokat dobnak feléjük. A nőstények egy külön partszakaszon rakják le tojásaikat, amelyeket aztán heteken át, szinte mozdulatlanul őriznek. Nem sejtik, honnan is sejtenék, hogy a gondozók már rég kiszedték a tojások nagy részét, mert nem tudnának mit kezdeni a túl nagy szaporulattal. Egy másik, kisebb medencében két-három éves állatok fickándoznak fürgén. Bár egyméteres hoszszukkal meg sem közelítik az öregek öt-hat méteres nagyságát, szájukból már most veszélyes fogak meredeznek. Nem szívesen ismerkednék meg közelebbről velük, de órákig el lehet nézegetni őket. Ahogy az egész apró, néhány hetes jószágokat is, amelyek inkább tűnnek bájos ékszernek, mint éles fogú, már ebben a korban is veszélyes harapású vadállatnak.
Dzserbában járva gyakrabban látni az utcákon hagyományos öltözéket viselő asszonyokat, férfiakat, mint az ország északi részében. S mikor ellátogattunk a guellalai néprajzi múzeumba, rájöttünk, hogy a ma is hordott textíliák nem sokban különböznek attól, amit a gyűjteményben láttunk. Legfeljebb anynyiban, hogy egy átlag turistának ritkán van alkalma részt venni egy nagy családi ünnepen, egy lakodalmon vagy egy körülmetélési ceremónián, ahol különleges, díszes viseleteket öltenek magukra a tunéziaiak. Az ember nagyságú életképek mindenesetre hozzásegítettek ahhoz, hogy egy kicsit mi is részesei legyünk e különleges világnak.