Pár évvel ezelőtt tetemes számú szakértő, élükön a Magyar Nemzeti Bank (MNB) jelenlegi és egyik korábbi elnökével a devizahitelek cáfolhatatlan előnyei mellet törtek lándzsát, mondván, azzal mindenki jól jár. A háztartások azért, mert az sokkal olcsóbb mint a forinthitel, a nemzetgazdaság azért, mert a megtakarítások hiányában csak valutakölcsönökkel lehet finanszírozni a felmerülő igényeket, de velejáró kockázat nincs is, hiszen hamarosan mi is bevezetjük az eurót. (Az, hogy a japán jen vagy a svájci frank árfolyamkockázata hogyan semmisül meg az euró esetleges bevezetésével, valamiféle jelentéktelen mellékkérdésnek számított a szakértők felmérésében.) Miután kiderült, hogy a devizahitelekben rejlő kockázatok a vártnál jóval nagyobbak, és az euró bevezetésére még valószínűleg sokáig kell várni (ha van mire, azaz, ha az euró talpon marad), a szakértők a devizahitelek forintra váltása ellen kezdtek érvelni. Szerintük most azért kell a valutahiteleket továbbra is valutában tartani akár 13-15 évig – így érvelt az MNB elnöke, Simor András –, mert az átváltás sokba kerülne, és beláthatatlan kockázatokkal járna. Ahelyett azonban, hogy arról vitatkoznánk, hogy mégis menynyi lehetne az a „sok”, és melyek lennének azok a „beláthatatlan” kockázatok, amelyektől az átváltás ellenzői tartanak, az alábbiakban előterjesztünk egy átváltásiterv-vázlatot, ijesztgetés helyett lehetőséget adva az érdemi vitára.
1. Egy állami tulajdonban levő pénzintézet forintkötvényeket bocsát ki, amelyekkel megveszi a bankoktól a lakossági devizában megkötött jelzáloghiteleket. A kötvények futamideje megfelel az átvett jelzáloghitelek átlagos futamidejének, törlesztése követi a jelzáloghitelek átlagos törlesztését, de természetesen nem függ a jelzáloghitelek törlesztésétől. A jelzáloghitelek kockázata a pénzintézeté, amiért cserébe a pénzintézetek egy állami tulajdonban levő bank kockázatát kapják.
2. Az állami pénzintézet diszkontáron veszi meg a jelzáloghiteleket, amely mértéke tükrözi a jelzáloghitelek és a kötvény közötti kockázat különbségének jelenértékét. A számítás része az árfolyamkockázat értékelése, amely természetesen a devizában lekötött jelzáloghitelek minőségében jelentkezik. Itt szükséges egy reális forint/svájci frank és forint/euró árfolyam beállítása, hiszen a szerkezet a bankokat ettől – a hitel minőségét fenyegető – kockázattól a fentiek alapján megszabadulnának, majd szükséges a beállított árfolyam alapján a portfólió újraértékelése. Ha a reális forint/svájci frank árfolyam 200 forint/svájci frank a jelenlegivel szemben, a portfólió minősége gyengébb és a diszkont nagyobb. A jelzálog-portfólió aktuális minőségének ismerete nélkül ezt az értéket nem lehet számszerűsíteni, a beállított árfolyam pedig elemzés és tárgyalás tárgya. A bankok a művelet eredményeként felszabadult céltartalékot felhasználhatnák a diszkont miatt keletkezett veszteség fedezésére.
3. A pénzintézet kötvényeinek likviditását többféle eszközzel lehetne biztosítani. Egyrészt a kötvényeket jegyezni lehetne a tőzsdén, másrészt alkalmazni lehetne a jegybanktörvény 4. paragrafusában megfogalmazott, a bankrendszer likviditását szorgalmazó műveletekben.
4. A kötvény egy állami tulajdonban lévő pénzintézet hitelének és a futamidőnek megfelelő kamatot fizetne.
5. Az átvett devizahiteleket az átvétellel egy időben forintra konvertálná az átadó bank. Ezt megelőzően az adóst a bank tájékoztatná, megadva neki a lehetőséget arra, hogy ne vegyen részt a műveletben, maradjon a banknál az eredeti feltételekkel.
6. Az adósok a fentiekben leírt diszkont, a szükséges céltartalékképzés után fennmaradt összeg haszonélvezői lennének, azaz törlesztésük a diszkont alapján lenne kiszámítva. (Ha pl. a diszkont 20 százalék és a szükséges céltartalék 8 százalék, tartozásuk 12 százalékkal csökkenne, törlesztésük ennek a csökkentett összegnek megfelelően lenne kiszámítva.) Az adósok a kötvények kamatánál valamivel magasabb kamatot fizetnének, amely fedezné a pénzintézet adminisztratív költségeit. Egyoldalú szerződésmódosításra a továbbiakban nem lenne szükség, az adós pontosan tudná a havi törlesztés összegét.
7. A bankok forrásoldalának lebontásáról nehéz részleteket mondani azok ismerete nélkül. Sajnos a bankok által nyilvánosságra hozott adatok erre nem elégségesek. De nyilvánvaló, hogy a devizaforrások hirtelen felszámolása veszélybe hozhatná a forint árfolyamát, illetve a bankok jelentős árfolyamkockázattal szembesülnének. Ezért egy pontos ütemterv kidolgozása és a terv végrehajtásában az MNB szerepvállalása nélkülözhetetlen.
Persze elképzelhető, hogy a részletek teljes ismeretében a fentiekben leírtak módosításra szorulnak, sőt az is, hogy azok ismeretében tárgytalanná válnak. Az is elképzelhető, hogy az átváltás ellen nyilatkozók álláspontját – beleértve az MNB elnökét – részletes tanulmányok támasztják alá. Az sem kétséges, hogy a részletek kidolgozáshoz komoly tárgyalások kellenek. Az ördög itt is a részletekben rejlik, és sok a részlet. De a fenti vázlat éppen az ördögök búvóhelyének feltárását hivatott szolgálni, hogy aztán a felmerülő tényleges problémákat kezelni lehessen.
A tét azonban óriási. Az európai gazdaság várható további gyengélkedése mellett a szükséges fiskális fegyelem fokozottabb monetáris rugalmasság hiányában összeroppanthatja a magyar nemzetgazdaságot. A monetáris politika mozgásterét pedig elsősorban – ha nem is kizárólag – az irdatlan méretű devizahitel-állomány határozza meg. Ha monetáris politika nem tud lazítani – márpedig a devizahitel-állomány árnyékában csak akadozva tud –, és nincs nyugat-európai konjunktúra, még a legelszántabb kormány sem lesz képes a költségvetés borulását megakadályozni. Mindenki érdeke tehát, az importőröké, az exportőröké, a háztartásoké, de a bankoké is a teher enyhítése. Ha léteznek a kérdéskört elemző szakmai dolgozatok az MNB vagy a bankok fiókjaiban, mindenki érdekét szolgálná azok nyilvánossá tétele. De tekintettel a gond jelentőségére, sommás kijelentések helyett részletes, lelkiismeretes, alapos munkára van szükség. A megoldásra való törekvés általánosított elutasítása nem szolgálja se a bankok, sem a Magyar Nemzeti Bank hitelességét.
A fentiekben vázolt megoldás nem kerülne semmibe sem az államnak, sem a háztartásoknak, de még a bankoknak sem, ha a jelenlegi szemfényvesztés helyett a gazdasági valóság szerint számolnak. Tudniuk kell, hogy a jelenlegi szerkezetbe kódolt árfolyamkockázat előbb-utóbb hitelkockázattá válik, és a fentiekben leírt elképzelés nem tesz mást, mint ennek a kockázatnak a tőkésített értékét beleépíti a diszkontba. Igaz, hogy az egyoldalú szerződésmódosítás idáig lehetővé tette ennek az adósokra való átruházását. De ez közönséges – társadalmilag elfogadhatatlan és a világon egyedülálló – lopás, aminek a leendő kormány remélhetőleg nagyon gyorsan véget vet.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
