A kötet szervesen illeszkedik a hatvanhat éves író életművébe, amelynek egyik vezérfonala az értelmiségi önmegvalósítás sikereinek, kudarcainak esélye a jelenbe nyúló félmúltban. Az Akkor is, ha fáj mennyiben visszapillantás a félmúltba, s mennyire egyetemregény?
– Egyetemregénynek semmiképpen sem mondanám. Munkám az ötvenes, hatvanas, hetvenes esztendők feszült, tragikus forgatagának megidézése egy, a korra jellemző, alapjában véve egyszerű fickó sorsán át. Olyan emberről szól, aki nem rosszindulatból, inkább a körülmények hatására keveredik bele a kommunizmus több fázisának vezetői elitjébe, s lassan felfalja a bűn. Ugyanakkor a dunántúli kisváros főiskoláján ott van az a magyar tanszék, ahová mindig vágyott, s ahová hatalma révén bejut tanársegédnek, noha nincs sem az irodalomhoz, sem a tanításhoz tehetsége. A tanszék kőkemény és tekintélyes professzora viszont őt, a hatalom kegyencét használja fel arra, hogy az ötvenhatban eltávolított, politikailag megbélyegzett tanárokat visszahozza a felsőoktatásba. A központi alak sodródik az imádott irodalom – amihez nem ért – és a pártkarrier között. Utóbbiban komoly sikert arat, hiszen megyei kulturális titkár lesz, majd az elnökség tagja. S ebből a hányódásból előbb-utóbb szükségképpen bekövetkezik a tragédia.
– A figura jellemző a korra, ahol egy humán értelmiségi álmainak netovábbja a felsőoktatásban, illetve az irodalmi folyóiratban megszerzett magas pozíció?
– Igen. A regényben kulcsszerepe van egy irodalmi folyóirat megalapításának is, amelyben „hősünk” a megyei pártbizottság kulturális titkáraként alapvető szerepet kap. Közben a tanszék okos, tehetséges oktatói rajta keresztül veszik birtokba a folyóiratot, s teremtenek belőle nemcsak a hazai, hanem a határon túli irodalomért is felelős, azt is hitelesen bemutató havilapot.
– Ha nagyon áttételesen is, de a regénybeli tanszék emlékeztet alma materünk, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar tanszékére a 60–70-es években…
– A regény a maga teljességében fikció, ám az ember soha nem szabadulhat meg a saját életétől és az emlékeitől. Valóban megörökítettem egyetemista korom néhány legendás tanáregyéniségét. Kovács Kálmánnak és Barta Jánosnak akartam emléket állítani. Ám könyvem mégis egy sosemvolt dunántúli főiskola körül is tobzódó, valós politikai brutalitások, személyes tragédiák története, mely mindvégig fiktív térben játszódik.
– A regény címe: Akkor is, ha fáj. Azoknak is fáj minden, akiket – önt idézve – szép lassan felfal a bűn?
– A regény megírásának egyik legnehezebb része a címadás. Azért választottam ezt, mert az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek örökké fájdalmat okozó helyzetei térnek viszsza benne. Megalázást egzisztenciavesztést bemutató jelenetek sorakoznak egymás mellett, de a tisztességesebb emberek akkor is talpon maradnak, ha fáj. Akik viszont belekeveredtek a hatalomba, s látszólag eleinte megússzák, azoknak egyszer nagyon fog fájni. Ez történik a regényhősömmel is.
– Sokan időszerűtlennek tartják, ha valaki erről a korról szól. Igazuk van?
– Ezekről az évekről sokat, őszintén kell beszélnünk. A mai társadalomnak nincs hiteles és elegendő információja az elmúlt évtizedekről. Szembe kellene néznünk a múlttal, amelyet a szüleink és mi is átéltünk, s aminek nyomai között fulladozunk ma is.
origo.hu
Mutatjuk, hol kell előkészíteni a hólapátot, több centi hó is eshet
