Baj van?

Noha nem állt szándékukban, a tíz és fél milliós Belgium szavazásra kötelezett polgárai vasárnap csúnyán megcsúfolták az elhalt SZDSZ életidegen dogmáit, amelyeket immár az MSZP képvisel a sírig – közülük a multikulturális harmóniában egymás mellett élő Nyugat-Európáról szólót. Nemcsak azért történt ez így, mert Nyugat-Európa idegközpontjában, az Európai Uniónak otthont adó Belgiumban, pontosabban annak gazdagabb részén, a hollandul beszélő Flandriában a „nacionalista”, radikális és szeparatista erők együttesen a szavazatok mintegy negyvennégy százalékát vitték el. Úgy, hogy Belgiumnak a térképről való lassú eltűnését kívánó N-VA (Új Flamand Szövetség) földcsuszamlásszerű eredménnyel lett az első. Hanem mert e „mintaországban” a szavazás módja is kész kihívás az említett dogmák ellen. Mert azt szigorúan etnikai-nyelvi alapon tartják. Flandriában flamand, a franciául beszélő Vallóniában vallon pártokra lehet szavazni. Ha a flamandok fehérek, a vallonok feketék lennének, rosszindulattal még apartheidről is szó esne.
Hogy „a belgák hová álljanak?” kérdésről – amely dilemma kizárólagosan a budapesti balliberális véleményformálókat vegzálja immár évtizedek óta – ne is beszéljünk, ugyanis Belgiumban nincsenek „belgák”. Útlevelüket kivéve. Belgiumban élnek flamandok, 6,6 millió többségben, élnek vallonok és élnek a területileg Flandriához tartozó, általában kétnyelvű, azaz franciául és hollandul beszélő brüsszeliek a fővárosban. Valamint természetesen a bevándorlók a városokban. A flamandok többsége ki nem állhatja a vallonokat, ami megfordítva is – az ellenérzés dinamikáját tekintve – egyre inkább igaz. Az előbbiek szerint Belgium egy olyan házasságot testesít meg, amelyben a flamand férj keresi a pénzt, a vallon feleség pedig azt eldiszkózza. Ennek az áldatlan állapotnak akar véget vetni az N-VA elnöke, a 39 éves, flamand nacionalista Bart De Wever, akit támogatói imádnak, a többségükben szocialistákra szavazó vallonok pedig szelídebb pillanataikban „kannibálnak” neveznek. De Wever a kampányban nemegyszer kijelentette, hogy Flandriának nem akar azonnal függetlenséget, de Belgiumnak el kell tűnnie a térképről, és a köztes időben az északi területeknek a szövetségi rendszeren belül teljes autonómiát kell élvezniük. A flandriai és vallon szavazatok egyesítése után a 150 képviselőből a legtöbb, 27 vagy 28, Bart De Weveré lesz. Mivel demokrácia van, az ő szava esik a latba a legsúlyosabban.
Nem igazán öröm azok ürömére, akik a világkormányzástól San Marinóig terjedő skálán mozgó folyamatokat vizsgálva úgy érzik, nem az előbbinek integettek barátsággal Brugge, Gent és Antwerpen szakadásra áhítozó, módos polgárai, hogy az Európai Uniót három hét múlva a belga kormány irányítja. Mivel addigra a két etnikai győztes bizonyosan nem tud dűlőre jutni, azaz megtalálni az arany közepet a flamand oroszlán és Elio Di Rupo – akiből az első vallon miniszterelnök is lehet – vöröses színezetű vallon szocialistái között, a mostani, fantázia nélküli miniszterelnök, Yves Leterme ügyvezető kormánya veheti át az uniós kormányrudat. Vélhetőleg ez sem lesz tragédia, a rutinos belga diplomaták fél kézzel is elvezetik az EU hajóját, amin nyilván segít, hogy annak állandó elnöke, Van Rompuy szintén volt belga miniszterelnök.
Annyi viszont kitapintható a tegnapi lapokból, hogy Európa a belgiumi „tragikus” választási eredmények láttán kétségbeesett. A spanyol vezető lap, az El País szerint „Európa túl fontos ahhoz, hogy Flandria vagy Belgium azt elpusztítsa”. Fájdalom Európa racionalistáinak, hogy a flamandokat ennél is jobban érdekli Flandria önállósága.