időjárás 22°C Annamária, Tihamér 2022. július 1.
logo

Határon

Novák Miklós
2010.06.28. 22:00

A magyar társadalom halogatja a szembenézést a szlovákiai parlamenti választások eredményével, pedig Fico pirruszi győzelménél, illetve az alakuló jobbközép koalíció kilátásainál égetőbb kérdés, hogy a szlovákiai magyarság durván kétharmada miért a szlovák–magyar együttműködést zászlajára tűző Most–Híd tömörülésre szavazott, és miért csak egyharmada a Magyar Koalíció Pártjára (MKP).
Az elemzések egyelőre megragadnak a politológia szintjén: a Csáky Pál vezette MKP rossz stratégiát követett, nem tudta megszólítani a szavazókat, szemben Bugár Béláékkal, akik dinamikus kampányukkal meggyőzték a választókat arról, hogy az MKP-nál jobban tudják képviselni a polgárokat a pozsonyi országgyűlésben.
Ennél nyilván többről van szó. Hibás taktikával, frappáns nyilatkozatokkal természetesen lehet javítani, illetve rontani az adott eredményen. Ám a Felvidéken nem csupán egy-egy mandátum sorsa fordult meg – gyökeresen átalakult a magyar politikai mező. A fél évvel ezelőtti megyei választásokon az MKP negyven, a Most–Híd pedig csupán három mandátumot szerzett a magyarok lakta régiókban, mostanra viszont a jelentéktelennek gondolt szövetség hirtelen meghatározó erővé terebélyesedett. Fél év alatt pusztán a politikai hadviselés eszközeivel ekkora változást sem fölfelé, sem lefelé nem lehet elérni. Be kell ismerni, Bugár Béla jól mérte fel a helyzetet, amikor a hosszú ideje elfojtott konfliktus miatt egy évvel ezelőtt kilépett az MKP-ből: a szlovákiai magyarok többségének nem magyar koalícióra, hanem szlovák–magyar hídra van szüksége.
A felvidéki magyarság mindig igyekezett megérteni az idők szavát. Az 1910. évi, még monarchiabeli népszámláláson eme területen 884 ezer ember vallotta magát magyarnak, ez a szám az 1921. évi, immár csehszlovák felmérés alapján 651 ezerre, 1930-ra pedig 592 ezer főre apadt. Az első bécsi döntés értelmében Magyarország 11 927 négyzetkilométernyi területet kapott vissza, több mint egymillió lakossal, amelynek 84 százaléka volt magyar (a Tiso-féle Szlovákiában 67 ezer magyar ragadt). A háborús időszakban hivatalos népszámlálást nem végeztek ugyan, de a Magyarországhoz visszatért magyar lakosságnak nem volt ellenére az impériumváltás. A második világégést követő elvakult csehszlovák nemzetiségi politika éveiben, a Benes-dekrétumok időszakában a magyar identitás nyílt megvallása még nagyobb kockázattal járt. Ezt tükrözi az 1950. évi népszámlálás, amely szerint a felvidéki magyar kisebbség 355 ezer főre olvadt. Egy évtized alatt valamelyest normalizálódott a helyzet, ennek jegyében az 1961. évi népszámláláskor Csehszlovákia ezen területén 519 ezren vallották magukat magyarnak. Ez a szám 1991-ig folyamatosan növekedett, 567 ezer főig, Szlovákia önállósodása óta viszont újra csökken, 2001-ben 521 ezer volt. Az 1960 és 2001 közötti időszak változásait persze elsősorban nem az identitásváltásban, hanem a bővülő, majd szűkülő népszaporulatban kell keresnünk.
A mögöttünk hagyott tíz év megítélése már nem ilyen egyértelmű. A Kárpát-medencei magyar közösségek közül a szlovákiaiban a legmagasabb a vegyes házasságok aránya, meghaladja a húsz százalékot. Ami nemcsak lélektani, hanem demográfiai határ is: a kutatók szerint a kisebbség létét – pontosabban eredeti identitása megőrzését – fenyegeti, ha a kiházasodás mértéke meghaladja ezt a küszöböt.
A jelenség okának feltárása meghaladja ezen írás kereteit. Annyit talán megjegyezhetünk, hogy Magyarország húsz esztendeje adós a kiforrott Kárpát-medencei nemzetstratégia megalkotásával, illetve ami még ennél is embert próbálóbb feladat, ennek gyakorlati alkalmazásával – a lózungok és bátortalan kísérletek lelkiismeret-furdalásunk elnyomására sem elegendőek –, az elmúlt nyolc év magyar külpolitikája pedig nyíltan ellenséges volt a külhoni magyar közösségekkel szemben. Talán éppen ezen felbátorodva a szlovák politika egyik sarokköve a magyarok beolvasztása. E kettő elem együttes hatását hiba lenne alábecsülni. A felvidéki magyarság választás elé került. S a határon túli magyarokat csupán a magyarországi vízió szereti minden megpróbáltatás dacára ősei meggyőződéséhez és hitéhez az utolsó leheletig ragaszkodó hősként láttatni. Alapvetően ők is esendők, s mindenekelőtt élni akarnak. Békében. Ha ez magyar–szlovák vegyes identitással könnyebb, akkor úgy.
A szlovákiai választási eredményeknek ez az egyik lehetséges olvasatuk. Sőt, ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, akkor a legvalószínűbb magyarázat.
Tisztább képet jövőre, az újabb népszámlálást követően kapunk. Ám Csáky Pál nem véletlenül jegyezte meg a választást értékelve: „Tartunk tőle, hogy ez ki fog hatni a jövő évi népszámlálásra is.” Ami bármilyen képet mutasson is, nincs, nem lehet jogunk a külhoni magyarok bírálatára. Legfeljebb annyit jegyezhetünk meg, ha „tartottak tőle”, akkor annak megfelelően kellett volna politizálni. A magyarság – legalább politikai – egységét mindenáron megőrizve.
A szlovákiai esetet valamennyi határon túli magyar közösségnek szem előtt kell tartania. A magyar kormányzattal egyetemben. Egyszerre a szívekbe és a fejekbe vésve – mert ez nem feltételezés, hanem történelmi igazság –: a vegyes nemzeti önazonosság köztes, átmeneti állapot. Csupán a gyökértelen, gondtalan világfik büszkélkednek ezzel. A földhözragadt nép viszont választ, mert csak így létezhet. Nem áramütésszerűen az egyik napról a másikra, hanem az élet rendjének megfelelően az egyik nemzedékről a másikra.
A megkezdődött folyamatot nehéz visszafordítani, de talán nem lehetetlen. Legalább a fékezését kell megkísérelni. Súlya, értéke mindenesetre ennek a feladatnak van. Nem a parlamenti mandátumokban megmutatkozó szavazatszerzésnek. A politikai érdek sohasem lehet előbbre való a nemzetinél. Amit nemcsak Szlovákiában és nemcsak az egyik és a másik, hanem valamennyi félnek be kellene látnia.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.