Csehszlovák biológusok 1988-ban egy különleges, nutriaszerű emlőst fedeztek fel. A kis szőrös állat bányákban élt, igazi különlegessége azonban az volt, hogy kőolajjal és a belőle készült műanyaggal táplálkozott, oxigén helyett pedig szén-monoxiddal lélegzett. Az új fajt táplálékára utalva Pacurofagus oxitoxicusnak nevezték el, de a közbeszédben mindenki – az őt híressé tevő film címét követve – olajfalóként hivatkozott rá. A film készítői, élükön Jan Sverák rendező, azt hangsúlyozták, hogy az olajfaló megoldást jelent a kőolajipari balesetek nyomán kialakuló környezeti katasztrófákra, hiszen egyszerűen meg kell etetni vele az olajat. A filmnek meg is lett a hatása. Bemutatása után napokig mindenki a tudományos szenzációról beszélt.
Az olajevő emlős természetesen nem létezik, az Olajfalókat pedig ma már az áldokumentumfilmek legjobbjai között tartják számon. A készítők célja az emberek környezeti problémák iránti közönyének és tudatlanságának ábrázolása volt. Valóban léteznek azonban olyan baktériumok, amelyek képesek a nyersolajat táplálékként hasznosítani, és alkalmazzák is őket szárazföldi olajszennyeződések semlegesítésére.
A vízen úszó olajfoltokkal azonban nehezebben boldogulnak a baktériumok. Bár már száz éve ismertek azok a baktériumfajok, például a Alcanivorax borkumensis, amelyek képesek a nyersolajat kevésbé veszélyes anyagokká, végső soron szén-dioxiddá és vízzé lebontani, eddig nem sok sikert értek el velük a tengeren. Már az Exxon Valdez tankhajó elsüllyedésekor is bevetették őket, de nem hoztak eredményt. Négy évvel ezelőtt feltérképezték a baktérium teljes genomját, ettől remélik, hogy hatékonyabbá tudják tenni. A fő gond a mikrobák ideális életkörülményeinek megteremtése, gyors növekedésükhöz ugyanis sok nitrogénre, káliumra és foszforra van szükségük, az óceánok hullámzó vize azonban gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy ellássuk őket ezekkel az anyagokkal.
– A biológiai, bakteriális védekezés ott lehet hatékonyabb, mint a hagyományos eltávolítási módszerek, ahol a szennyeződés a part menti növényzet miatt nehezen hozzáférhető – nyilatkozta lapunknak Magyarics András, a Vízügyi és Környezetvédelmi Központi Igazgatóság vízkárvédelmi szakértője.
A bakteriális mentesítés jelenleg tehát csak kis léptékben használható, a mikrobák ezért nem segíthetnek a Mexikói-öböl egy elsüllyedt fúrótornyából szakadatlanul ömlő nyersolaj semlegesítésében, amely hatezer-ötszáz négyzet-kilométeres területet borít be a tengeren. Más módszerek azonban működhetnek.
Az Exxon Valdez olajszállító hajó 1989-es alaszkai katasztrófája után az egész világ rádöbbenhetett, hogy mekkora környezeti kárt képes okozni a tengerbe ömlő olaj. Bár ez a legismertebb olajszennyeződés, korántsem a legnagyobb. A negyvenezer köbméter kifolyt olajjal az Exxon Valdez csak a történelem ötvenharmadik legsúlyosabb olajipari balesetét okozta, bár az élővilágra gyakorolt hatása tragikus volt. Az incidens után az amerikai kormány újra megnyitotta a korábban bezárt OHMSETT olajfolttesztelő létesítményt. A kutatóbázis legfontosabb berendezése egy 203 méter hosszú, húsz méter széles és három méter mély, több mint tízezer köbméteres térfogatú tesztmedence, ahol biztonságosan lehet kipróbálni a fejlesztéseket. Az OHMSETT-beli kutatások adják ma az olajfolt elleni védekezés alapját, és a Mexikói-öböl szennyeződésén is sok ottani szakember dolgozik jelenleg, olvasható a Discovery Channel honlapján.
A sikeres mentés alapfeltétele a pontos felderítés, a munkálatok ugyanis akkor a leghatékonyabbak, ha a szakemberek a szennyeződés legsűrűbb részére koncentrálnak. A vízen úszó olaj vastagságát azonban nem egyszerű szabad szemmel megállapítani. Az olajfolt bekerítése, szivattyúzása előtt ezért helikopterrel fölé repülnek, és koncentrált fénysugarakkal világítják meg. A visszavert fény színképe függ az olajréteg vastagságától, így az érzékelő meg tudja határozni az olaj mennyiségét.
A következő lépés az olaj kiemelése a vízből.
– A vízen lebegő olajfoltokat fizikai, kémiai és biológiai módszerekkel is el lehet távolítani. A Mexikói-öbölben terjedő szennyeződés viszont olyan nagy mennyiségű, hogy főként a fizikai eltávolítás vezethet számottevő eredményre – mondja Magyarics András. – Az alkalmazott technológia azonban nagyban függ a helyi adottságoktól. Itt például próbálkoztak a lebegő olaj elégetésével is, amit nagyon ritkán alkalmaznak másutt.
A fizikai eltávolítás a szennyeződés elszigetelését és kiemelését jelenti, ez azonban korántsem egyszerű feladat. Az olaj nem oldódik a vízben, és könnyebb annál, emiatt eloszlik a tenger felszínén. A folytonos áramlás hatására szétterül, hatalmas területet beborítva, a víz felszínén eközben alig néhány mikron (a milliméter ezredrésze) vastagságú olaj lebeg. Egy kilogramm olaj akár száz négyzetméteres vízfelületet is beteríthet. Ha ki akarjuk ezt szivattyúzni, rengeteg vizet kell kiemelnünk, miközben minimális mennyiségű olajat tudunk csak összegyűjteni. A vízfelszíni szivattyúzást éppen ezért ritkán alkalmazzák. Miután vízen lebegő hurkaszerű terelőfalakkal összeterelték az olajat, az olaj és a víz eltérő sűrűségét kihasználva egy készülékkel még a tenger felszínén úszva elválasztják a két folyadékot egymástól, majd az olajat tartályhajókba szivattyúzzák.
Ilyen elválasztó berendezést mutat Tolnay-Knefély György, a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság (KDVKVI) szakaszmérnöke a vízügyi igazgatóság csepeli, Kvassay zsilipnél lévő telephelyén. A négyzetméteres eszköz lebegni képes a vízen. Az alján, a négyzet oldalai mentén nyolc-nyolc hidraulikus meghajtású tárcsa veszi fel a szennyezett vizet, amely a gép belsejében központi lefolyóba ömlik. A gyártó ígérete szerint ez a gép óránként huszonhárom köbméter olajos víz kinyerésére alkalmas, bár a szakaszmérnök szerint a gyakorlatban szerényebb a képessége. A kiszivattyúzott folyadék legfeljebb harminc százaléka az olaj, ezt az arányt a tárcsák forgási sebességének szabályozásával tudják javítani.
A vízen maradt olaj nem tűnik el, elenyésző része párolog el vagy oldódik bele a tengerbe. Viszont más vegyszerekkel hajlandó kölcsönhatásba lépni, a reakció terméke pedig esetenként kevéssé szennyező, a megnövekedett sűrűsége miatt lesüllyedhet a tenger mélyére, vagy könnyebb eltávolítani.
– A keletkezett vegyület kiemelése sem egyszerű. Laboratóriumi körülmények között pontosan meghatározható, hogy milyen elegyedési arány lenne az ideális, a hullámzó tengeren viszont, ahol nem lehet pontosan megbecsülni, hogy mennyi olaj szennyezi a vizet, már kisebb a módszer hatékonysága – mondja Magyarics András.
A felitatott olaj kiemelését megkönnyítheti, ha a felitató anyagot becsomagolva helyezik a vízre, ahogy a filter is egyszerűbbé teszi a teafű eltávolítását a vízből.
– A szorbenst (felitató anyagot) egy óriási hurkatöltőre emlékeztető géppel hurkákba töltjük, amelyek lebegnek a vízen. Így egyszerre gátolják meg az olaj további terjedését és szívják magukba a szennyeződést – mutatja Tolnay-Knefély György a darált szivacsra emlékeztető pelyhes anyagot és a töltőgépet. – Az élővízbe jutott olaj szorbensekkel való felszívása azonban csak kisebb mennyiségnél célravezető, mert rendkívül drága, és a telítődött szorbenst veszélyes hulladékként kell kezelni. A szorbenshurkák folyómétere hat–nyolc ezer forintba kerül. Nagyobb olajfoltoknál ezért is alkalmazzák szívesebben a fizikai eltávolítást.
A hazai (és általában a folyami) olajszennyeződések elleni védekezés módszerei is a tengeri olajkatasztrófáknál sikerrel alkalmazott technológián alapszanak, kisebb méretben. Magyarországon Magyarics szerint általában havonta egyszer van szükség arra, hogy a vízügyi hatóság szakemberei olajat távolítsanak el a természetes vizekből, ez a szám azonban nagyon ingadozik. Tolnay-Knefély olyan évre is emlékezett, amikor egyszer sem riasztották őket. A magyar olajszennyeződések jóval kisebb kiterjedésűek, még a múlt kedden bekövetkezett bécsi szennyeződésnél is. Ott egy svájci kirándulóhajóból ömlött jelentős mennyiségű dízelolaj a Dunába, és harminc méter széles, nyolc kilométer hosszú folt alakult ki a folyón.
Belépünk a KDVKVI hangárszerű szerelőcsarnokába, ahol több konténer és felpakolt utánfutó várakozik. Riasztás esetén így viszonylag gyorsan tudnak a szakemberek reagálni. Nemcsak vízből képesek olajat szivattyúzni, de a szárazföldre kiömlött szennyeződést is mentesíteni tudják. Ehhez egy túlméretezett porszívót használnak, amely pontosan úgy működik, mint a nedves takarítógépek, mutatja Tolnay-Knefély az egyik utánfutón lévő, átalakított olajoshordóra emlékeztető gépet. Mellette a víz felszínén úszó, olajjal telítődött szorbens lehalászására szolgáló eszközök, amelyek hosszú nyelű merítőháló keretére kifeszített szúnyoghálóból állnak.
A felderítés hazánkban is elengedhetetlen jelentőségű. A magyar vízkárvédelmi szakemberek munkáját elhivatott önkéntes megfigyelők egész hada segíti.
– A legfontosabb olajszennyezés-jelző személy a magyar horgász. Belőlük sok van, és hangosak – mondja Tolnay-Knefély György. – Ha meglátnak egy olajfoltot a vízen, akkor egy pillanat alatt kiborítják a lekvárt. Olyan jól dolgoznak, mintha kiépített monitoringhálózat megfigyelői lennének.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!