Vérbeli irodalombarátok állítják: az is megható, ha a költő dadogva mondja el saját költeményét a nagyközönség előtt. Aki hallotta már szavalni Döbrentei Kornél József Attila-díjas költőt, nem lepődik meg, hogy szépen, tisztán, erőteljes átéléssel, férfias hévvel, olykor dühösen, máskor merengőn adja elő saját verseit. Akár mintát is adhatna színművészeknek, hogyan kell verset mondani, nem álmodern, hideg távolságtartással, de nem is hangot rezegtető ripacskodással. Ahogy Latinovits Zoltán írta a Ködszurkáló című könyvében: úgy mondom el, mintha együtt írnám meg a nyílt színen a verset a költővel. Az Átpingált március CD-n hallgatva a költő rekedtes, erős hangját, szintén úgy hat, mintha előttünk írta volna meg.
A persze sokszor olvasott verseket hallgatva még inkább kiderül, hogy formailag is úgy vannak összehozva, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Az üzenethez is sok mindent hozzáad a költő előadása. Az, hogy a Honvágy egy álom után című vers nem más, mint látomás a magyar valóságról, még erősebben megvilágosodik az élő szóban előadott költeményből. Elképzeljük, ahogy a költő a Parlament mögött áll és látja azt, amit a valóságban ő még gyerekfővel nem láthatott, a két szabadságharc, a ’48-as és az ’56-os forradalom hőseit, és azt, hogy „dühből és dacból profán Szent Jobbá összeáll az öklük”. Döbrentei költészetének hazafias vezérfonala egészében is leírható egy álomból, ami akár meg is történhetett volna, de talán soha nem fog megtörténni.
A művekből kétségbeesett sóvárgás hangzik el egy olyan Magyarország iránt, amely nem a belső szabadságát is végre vissza szeretné nyerni, de ettől még nagyon-nagyon távol vagyunk. A költő úgy érzi: amíg csak vágytunk arra, hogy megszabaduljunk az utolsó elnyomó hadseregtől, szabadabb volt a lelkünk, mint most, amikorra kivonultak, de még két évtized után is megmaradt a belső üresség. Elmondva a tizenhárom vers között különösen fontosnak tűnik a Válságos órán szemközt egy régi karddal címet viselő opus, amelyet a költő Gábor öccsének ajánlott. Olvasva a Nemzeti dalban emlegetett régi, fényes kard jutott eszünkbe, gondolunk Isten kardjára is, amelyet nemzeti eredetmondáink és Arany János Buda halála című eposzának tanúbizonyága szerint Attila királyunk talált meg. Ám a versben a szablya képzeletbeli alakmása tűnik fel, amelyre rá van írva megannyi nemzeti sorstragédiánk, „Világos, Isonzó, Don, Pripjaty-mocsarak.” És sorakoznak a sokat- mondó Döbrentei-versek, a Kopjafa, az Elmaradt vezeklés és az egyik korábbi kötet címadó verse, amelyet a költő A Pesti Srácok emlékére írt, a Tartsd meg a sziklát. A költő nemcsak a gyermekforradalmárokat siratja, akik ’56-ban és az utána következő, páratlanul véres megtorlásban adták életüket a hazáért, hanem annak is szól a kétségbeesése, hogy vajon nem hiába történt-e mindez.
Döbrentei nem véletlenül adta CD-jének az Átpingált március címet. Most is olyan korban élünk, hogy óvakodnunk kell azoknak az embereknek a „csapodár kokárdáitól”, akik néhány hete még a „vörösen fújtató, demokratikus terrorlegények” nótáját fújták. Talán most már nem dőlünk be a Haynau-utódoknak, akik felkelésünk dicsét kezdik zengeni? Azokat a magyarokat nem tudják megtéveszteni a márciusokat vörösre átpingálók, akik Döbrenteihez hasonlóan szikronban látják a régmúltat, a tegnapot és a jelent.
(Átpingált március – CD, Convention Budapest Classic.)
origo.hu
Elgázolt egy embert a vonat Kecskeméten
