Rekviem hajóépítőkért

A vízi emberek lényegüket tekintve egyformák. Lehetnek írók, hajógépészek vagy ladikos horgászok, ha a közös szerelemről beszélnek, megértik egymást. Aki parton születik, akinek a gyermekszobája vízre néz, az menthetetlenül beleszeret – nálunk tenger híján a folyóba, például a Tiszába. Ahol pedig nagyobb folyó van, ott vízi közlekedés is van, mindenféle igény szerinti. Pálfi Sándor és Tóth Béla Szegedi hajók a Tiszán, Dunán, Dráván, Száván… című könyvükben arra vállalkoztak, hogy megírják a magyar hajózástörténet egy szeletét, amelybe azonban belefoglalták a hazai hajózás atyáinak emléke mellett a mai gondokat és bajokat is.
Furcsa könyv ez, nehéz eldönteni, hogy irodalmi mű, monográfia, helytörténeti írás vagy riport, mert mindenből van benne, főleg a Tóth Béla által jegyzett részben. Már csak azért is, mert a szerző József Attila-díjas, a sok politikai vihart megélt Tiszatájban kezdett publikálni. Tanult szakmája szerint asztalos, vagyis ismeri az anyag lelkét, nem mellesleg pedig a Tisza-vidék szerelmese, s mint íróember nem szeretné, ha veszendőbe mennének a tiszai, főként a szegedi hajóépítő atyák emléke mellett azok a szavak, amelyek a hajós- és hajóépítő-mesterség múlásával lassan kikopnak nemhogy a köz-, de a szaknyelvből is. Kezdődik ez a történet a sószállítással, a dereglyékkel, folytatódik törökkel, azután a reformkori fellángolással, amelyet Széchenyi gőzhajója gerjesztett, s befejeződik a Mahart elmúlásával. Megszólalnak hajókovácsok és -kapitányok, felidéződnek a ma utcanévként tisztelt szegedi nagyvállalkozók, akik éppúgy szerelmesei lettek a víznek és a hajózásnak, mint a kis ladikos horgászok.
A Pálfi Sándor által jegyzett rész már kevéssé szép-, inkább szakirodalom: a Mahart hajójavító és kotrótelepének története 1896-től 1988-ig. A bukásig. „A hajósok, hajójavítók, akik kenyerüket elvesztették, kényszernyugdíjba vonultak vagy munkanélkülivé váltak, sok helyen az egész család. Még ma is könnyes szemmel emlékeznek vissza a számukra oly szép elmúlt esztendőkre” – írja Pálfi, aki a tápéi üzemben tűzi kovácsként kezdte 1955-ben, és a sólyatéri részleg vezetőjeként ment nyugdíjba. Ezért kellett tehát neki megírnia ezt a történetet. Nem csak a maga emlékére.
(Pálfi Sándor–Tóth Béla: Szegedi hajók a Tiszán, Dunán, Dráván, Száván… Bába Kiadó, Szeged, 2010. Ármegjelölés nélkül)