Új ottománok

A török–izraeli viszony megromlása nem a Gázába segélyt szállító hajókonvoj elleni támadással kezdődött. Mint ahogy Törökország uniós csatlakozásának lelkes brüsszeli támogatása sem ezen a héten vált történelemmé.

Izraellel szemben fogyóban a türelem

„Izrael meg fog fizetni!” – csütörtökön ezrek skandálták ezt a jelmondatot az isztambuli repülőtéren, amikor a Tel-Aviv által elengedett több száz palesztinbarát török békeaktivistára vártak. A hétfő hajnali brutális kommandóstámadás, amelyet izraeli egység hajtott végre nemzetközi vizeken a Gázába tartó fegyvertelen segélyszállító konvoj egyik hajója ellen, végül is kilenc áldozatot követelt. Az izraeli golyóktól nyolc török és egy amerikai állampolgár halt meg. A törökországi tüntetéseken, amelyek napok múltán sem csillapodnak, a török miniszterelnöktől, Recep Tayyip Erdogantól vették át az Izrael-ellenes jelszót, aki ilyen kemény megfogalmazást használt a parlamentben elmondott beszédében. Izrael talán sohasem volt ennyire elszigetelve a nemzetközi életben. Az Európai Unió, a NATO, az ENSZ vezetője, korábbi szövetségesei, a zsidó állammal eddig baráti kapcsolatot ápoló államok egyértelműen elítélték a gyilkos akciót. Ám legfőbb támogatója, az Egyesült Államok megakadályozta az ENSZ Biztonsági Tanácsában az Izraelt elítélő határozat elfogadását. De Washington türelme is véges. Az amerikai elnök környezetéből származó hírek azt sugallják, hogy az incidens miatt változás lesz Izrael fehér házi megítélésében. „Az nem lehet, hogy állandóan Amerikának kelljen kimosnia egy bármennyire is fontos szövetséges szennyesét!” – mondotta a sajtónak névtelenül nyilatkozó egyik kormányhivatalnok. Ráadásul – épp az Izraelt mentegető amerikai politika miatt – sorvadni látszik a korábban virágzó kapcsolat Washington és Ankara között. A törökök legfelső szinten jelezték, hogy nem tudják elfogadni azt a magatartást, amely védelmébe veszi a békeaktivistái elleni fegyveres támadást. (P. T.)

Május 10-én Brüszszelben összeült az EU–Törökország Társulási Tanács Ahmet Davutoglu török külügyminiszter irányításával. A találkozóról kiadott jelentésben ott állt minden, amit altató helyett bármely orvos felírhatna álmatlanságban szenvedő betegének. Az „áttekintés”, a „haladás”, a 35-ből már nyitott 12 csatlakozási fejezet, Törökország buzdítása arra, hogy legyen még jobb, még demokratikusabb, még és még…
Szögezzük le azoknak, akik már most szeretnének továbblapozni, de azért a cikk végkövetkeztetésére is kíváncsiak, hiszen Európa jövőjét erősen befolyásolja: Törökország nem lesz az Európai Unió tagja. Hogy feltételezésem szerint miért nem, azt viszont nem árulom el azért, hogy az érvek elolvasására ösztönözzek.
Rögtön az elején emlékeztetni kell arra, hogy az Európai Unió külügyminiszterei tavaly decemberben dicsérték Törökország teljesítményét az igazságügy, a polgári-katonai kapcsolatok és a kulturális jogok területén, kiemelve elégedettségüket a török demokratizálási erőfeszítésekkel és Ankarának a térségben játszott pozitív szerepével. Csupán egy dolgot felejtettek el – rejtélyes okokból –: azt, hogy akár egyetlen szóval is megemlítsék Egemen Bagis, a török tárgyaló küldöttség vezetőjének áttörést jelentő ajánlatát a török–ciprusi viszony normalizálására.
De ha így van, akkor miért volt eddig szükség a nyomatékos sürgetésre? Hiszen most a törökök hatalmas engedményt tettek azon álláspontjukhoz képest, amelyhez 2006 januárjában még ragaszkodtak, nevezetesen, hogy vámuniós felelősségüket attól tegyük függővé, hogy közvetlen járatok indulhassanak Törökországból a sziget török oldalán fekvő Ercan repülőtérre. E hatalmas engedmény a tavaly májusban hivatalába beiktatott, túlzás nélkül briliánsnak nevezhető Ahmet Davutoglu külügyminiszter keze nyomát viseli magán.
Csakhogy időközben a török kormány magatartása más, igen fontos területeken is változott.
Mielőtt egy pillantást vetnénk ezekre a változásokra, tegyük fel a kérdést: miért kellene a 73 milliós Törökországnak csatlakoznia az Európai Unióhoz? Mi köze van Törökországnak egyáltalában Európához? Az, hogy a Boszporuszig terjedő kis darabja Európában fekszik?
Ha ez elegendő érv, akkor a földrajzilag és kulturálisan sokkal inkább európai Oroszország uniós csatlakozását miért nem viselte korábban annyira a szívén nemcsak Brüsszel, de Washington is, amikor olyannyira szorgalmazta Ankara EU-tagságát a neokonzervatívok erős hatása alatt álló Bush-kormány?
Törökország 1963-ban írt alá társulási megállapodást az Európai Gazdasági Közösséggel, ahogyan akkor a mai EU-t nevezték. 1987 áprilisában folyamodott uniós tagságért. 1995-ben hozták létre az EU–török vámuniót. A csatlakozási tárgyalások 2004 végén kezdődtek meg.
Ám Európa népeinek többsége nem akarja a török csatlakozást. Egy 2006-ban végzett Eurobarometer-felmérés szerint az EU 27 tagállamában megkérdezett emberek 59 százaléka ellenezte Törökország csatlakozását, és csak 28 százalékuk támogatta.
A Transatlantic Trends, 2009 című kiadványban olvasható felmérés szerint Törökországban a megkérdezettek 65 százaléka gondolta úgy tavaly, hogy „lehetetlen” országának EU-tagsága.
A török uniós csatlakozás mellett érvelő politikusok leginkább azt hangoztatták, hogy az ország kulcsfontosságú regionális hatalom, amelyé a világ 15. legnagyobb gazdasága és a NATO második legnagyobb katonai ereje. A törökök, hangzanak a további érvek, növelik az EU globális geostratégiai szerepét, valamint az ország hídszerepet tölt be a keresztény és a muzulmán világ között, ami létfontosságú a globális stabilitás megőrzése szempontjából.
Csakhogy valami történt a fórum felé vezető úton – mint az emlékezetes amerikai film címe mondja. Nem is olyan régen. Azóta Sarkozy francia elnök és Angela Merkel német kancellár egyre hangosabban ellenzi Törökország uniós csatlakozását, nem szólva arról, hogy, mint uniós diplomaták nem hivatalosan elmondják, Washington egy ideje a színfalak mögött sem erőlteti a török csatlakozást.
Vajon miért? Netán már nem Törökországé a világ 15. legnagyobb gazdasága? Már nem az övé a NATO második legnagyobb katonai ereje? A NATO már nem „természetes szövetségi rendszere”? – hogy némi gúnyos éllel idézzük térségünk politikusait, amikor a NATO-ról beszélnek.
Netán EU-tagként már nem erősítené Brüsszel globális geostratégiai helyzetét? Vagy már nem tölt be hídszerepet a civilizációs törésvonalon át, amit az Európát Ázsiával összekötő boszporuszi híd jelképez? A válasz minden feltett kérdésre egyértelmű nem. Sőt: a török gazdaság az idén várhatóan hét százalékkal nő, és ha ezt akár az egész Európai Unió, netán Törökország első számú uniós ellensége, Görögország gazdasági teljesítményéhez hasonlítjuk, értetlenségünk még nagyobb.
Vagyis minden joggal megkérdezhetjük: vajon mi változott a török politikában az utóbbi években, ha Törökország hirtelen már nem kell az uniónak?
A válasz: nagyon sok minden változott.
Földcsuszamlásszerű eltolódás következett be a török külpolitikában, amit az amerikai Foreign Policy magazin és a Carnegie Nemzetközi Békealapítvány találóan „új ottomanizmusnak” nevezett. Ennek a lényege: míg korábban a török külpolitika súlypontja Amerikán és Európán nyugodott, elhanyagolva a tágabb értelemben vett térség országaival fenntartott kapcsolatokat, addig ezt az „egyensúlytalanságot” Recep Tayyip Erdogan kormánya – látványos gyorsasággal a politológiaprofesszor Davutoglu színre lépése óta – eltolta elsősorban a testvéri mozlim államok és általában a volt oszmán birodalom országaival ápolt kapcsolatok elmélyítése irányába. Ezzel egy időben erősen megromlott a török–izraeli viszony, s e rosszabbodásnak látványos lökést adott, hogy Erdogan miniszterelnök a tavaly január végi davosi világgazdasági fórumon elmondta lesújtó véleményét Izrael gázai háborújáról, majd amikor vitapartnerétől, Simon Peresz izraeli elnöktől eltérően meg akarták vonni tőle a szót, otthagyta a pódiumot azzal, hogy soha vissza nem tér Davosba. Ezután Erdogan hazarepült a kemény kiállásáért őt ünneplő Törökországba.
Innentől kezdve a török–izraeli viszony már valódi lejtőre került, amelyet olyan kanyarok tarkítottak, mint az, hogy tavaly október 9-én a török kormány megtiltotta az izraeli légierő tervezett részvételét az Anatóliai Sas nevű hadgyakorlaton, vagy hogy Izraelben szükségtelenül megalázták az ottani török nagykövetet. Ami pedig most történt a nemzetközi vizeken Gázába segélyt szállítani akaró török hajón, török áldozatokkal, az egyértelművé tette a két egykori szövetséges közötti viszony láthatóan végleges megromlását.
Az „új ottomán” fordulat és a török–izraeli viszony szétzilálódása óta érdekes módon mind hangosabb lett a francia és a német ellenállás a török csatlakozással szemben, és Washington felhagyott Törökország uniós beléptetésének erőltetésével.
A transzatlanti kapcsolatokkal foglalkozó, igen befolyásos amerikai Német Marshall-alap Törökország sorozatának pedig egyre inkább olyan elemzései látnak napvilágot, amelyek azt a kérdést állítják a középpontba, hogy miként viszonyul Ankara az iráni atomprogramhoz. Nem mellékesen jegyezzük meg: szemben a nyugati hisztériával egy bizonyítottan nem létező (lásd az amerikai hírszerzés hivatalos jelentését) iráni atomfegyverkezési programmal Ankara azt teszi, amit az ésszerűség ilyenkor kíván.
Érdekes módon az agytröszt egyik tanulmánya szemére veti Erdogannak azt is, hogy „érzelmileg” közelíti meg a palesztinkérdést. Ősbűn, tehetnénk hozzá.
A fentiekből egyfajta gyanú is alakot ölt. Ez pedig az, hogy a most már Európa vezető hatalmai által nyíltan elutasított és Washingtonból sem szorgalmazott török csatlakozás egykori támogatásának valódi indítéka a bevallottól eltérően nem a török csatlakozás maga volt, hanem az, hogy egy későbbi időpontban egy szintén nem európai ország uniós csatlakozását a török példa alapján „lenyomják” Európa torkán.
De ez csupán amatőr feltételezés.