Mi a Szabadság-díj különlegessége?
– Váratlanul ért a megtiszteltetés, az első percben fel sem tudtam mérni, igaz-e, vagy álmodom, amikor Gémesi György felhívott, és közölte, hogy idén én kapom a Szabadság-díjat a megszállók távozásának évfordulónapján. Fölemelő volt az ünnepség, Koltay Gábor rendező mondott laudációt. Számomra örömteli ráadás volt, hogy nem azt hangsúlyozta: egy nyolcvanhárom éves színművész ezt igazán megérdemli, mert korához képest komoly teljesítményt nyújt, hanem azt emelte ki, hogy akárhová lapoznak az életem történetében, mindig találnak olyan cselekedetet, amelynek alapján a díj nekem adható. Még a legszigorúbb diktatúra idején is egyértelmű volt a rendszerrel való szembenállásom. Nyelvvédelembe öltöztetve, színpadi monológok sorrendjébe rejtve, vagy akár egy hazafias vers kiválasztásával mondtam ki, hogy a pártállam tarthatatlan. Nem tagadtam, hogy az úgynevezett szocialista Magyarország lecsúszott Európa térképéről, s valami ős-keleti hierarchikus rendszerbe dermedt, amelynek mind a mai napig megmaradtak a nyomai az ellentáborban. Nem véletlenül tört ki a taps, amikor az Egyetemi Színpadon Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzából elmondtam Zrínyi esküjét: „Harcolnunk peniglen nem akarmi okért / Kell, hanem keresztény szerelmes hazánkért, / Urunkért, feleségünkért, gyermekinkért, / Magunk tisztességéért és életünkért.”
– És tette ugyanezt 2002-től napjainkig. Jól gondolom, hogy ön ma, az úgynevezett megasztárok bálványozásának évadján népszerű színésznek számít?
– Nem hiszem. Más a rólam készült kép az emberekben. Egyszer Zuglóban dugóba keveredtem, letekertem az autóm ablakát, s rostokolás közben néztem az út mentén árkot ásó munkásokat, mígnem az egyik letette a lapátot, hosszan nézett, és odakurjantott a többieknek: – Nézzétek már, itt megy a mesemondó bácsi! Ez olyan mérhetetlenül kedves pillanata volt az életemnek, amit azóta is, ha rossz kedvem van, fölidézek. Máskor bóklásztam Baranyában, és eltévedtem. Egyszer csak szembe akadtam egy bárányokat terelő juhásszal, tőle kértem segítséget. Ő nézett, nézett egy darabig: – Ugye maga volt annak idején az állami gazdaság nagytermében Arany János, Petőfi meg Vörösmarty munkásságát hirdetni? Mondom: Igen, én voltam. – No, akkor megmondom az igazit – felelte a juhász. Ezekre az emlékszilánkokra gondolva állhatott össze az a kép, amelynek hatását ismerve a gödöllői kuratórium nekem ítélhette a Szabadság-díjat.
– Gondolom hasonló mozaikokból állhatott össze az életrajzi beszélgetős regény Párkány Lászlóval.
– Az élet tréfája, hogy amikor készen lett a könyv, arra gondoltam, hogy ez az előszava lehetne egy kétkötetes, vastag műnek, amelyben az egész életemet megírnám. Amikor 1933-ban iskolába kerültem, a trianoni országcsonkítás sebe még friss volt, és azzal kezdődött a tanítás, hogy minden reggel elmondtuk Papp- Váry Elemérné verséből ama híres mondatot: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában. Ez a szellemiség addig élt a gimnáziumban és az országban, amíg 1945 januárjában malenkij robot címen el nem vitt magával egy zöld sapkás, fegyveres, oroszul beszélő „szakbrigád”. Temesvárig jutottam, a hírhedt táborba, amelyet még a németek építettek az oroszok számára, s jó magasan ki volt írva: tízezer hadifogoly szállása, megközelíteni tilos. Mi akkor már hetvenezren voltunk, semmi különbséget nem tettek SS-tisztek, magyar hadifoglyok és magamfajta diákok között. Hoszszú ideig tartott – kiütéses tífuszszal tarkítva –, de nem olyan sokáig, hogy belehaltam volna, augusztusban hazakerültem. S mivel akkor még szabadabb volt a légkör, az volt a hálafelajánlásom, amiért Isten kegyelme hazasegített, hogy megtanultam Babits Mihály Jónás könyvét, s a ferences rend Kájoni Jánosról elnevezett művelődési termében elmondtam, részben az ott szolgálatot teljesítő papságnak, részben a környékből odaáramló közönségnek. Nem véletlenül emelem ki éppen ezt a könyvben megjelenített eseményekből. Egyrészt ez volt az első iskolán kívüli nagy nyilvánosság előtti szereplésem, másrészt ugyanebben a művelődési teremben zajlott a közelmúltban a tiszteletemre egy kis ünnepség, ahol fölállt egy nálam is idősebb úr, s elmondta: ő ezen a szent helyen hallott engem először szavalni. A közismert babitsi mondatot: „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma” olyan vádlón és keserűen, mélységes hittel mondtam el, hogy már akkor sejtette, valami biztos lesz belőlem.
– Van-e olyan verssor, ami kifejezné az ön ars poeticáját?
– Babits művéből származik a kedvencem is: „Nincs mód nem menni, ahová Te küldtél.” Azt jelenti: hűnek kell lenni önmagunkhoz, ugyanakkor nem elég csak a magunk által kitűzött szellemiséget képviselni, hanem el kell jutni a kis és a nagy közösséghez, a családhoz, a hazához, s mindenek- előtt a mindenható Istenhez, akár pódiumon, akár társadalmi munkában, akár magánéletben, gyermekek, unokák nevelésében. Két tehetséges gyermek, öt unoka elődjeként elmondhatom, megsegített a Teremtő. Az egész életem úgy alakult, hogy a húsz évvel ezelőtt bekövetkezett változás megnyitotta a távlatokat a számomra a kedves műsoraim által vallott értékrend hirdetéséhez. Visszatérve: talán azért is kaptam e kitüntetést, mert erőm szerint mindenütt próbáltam megtenni nemcsak azt, amit lehetett, hanem azt is, amit kellett.
origo.hu
Mutatjuk, így néz ki VV Fanni gyilkosa - videó
