Nemrégiben az Európai Bizottság egyik munkatársa mondta suttogva lapunknak: megint kivetette magát valaki az egyik brüsszeli üvegpalotából. Az öngyilkosság oka: az alkalmazott teljesítményének kedvezőtlen értékelése.
Nem illik arról sem cikkezni, hogy mennyit keresnek – illetve tehetnek zsebre legálisan vagy majdnem legálisan – az Európai Parlament képviselői, akik havi 7665 eurós fizetésük mellé vehetnek fel még naponta háromszáz eurót azzal, hogy aláírják jelenléti ívüket. Amit havi húsz alkalommal is megtehetnek úgy, hogy reggel aláírnak, majd a nap fennmaradó részét akár az unió intézményein kívül töltik.
Jár még nekik majd havi húszezer euró munkatársak, szakértők vagy kutatók állandó vagy eseti foglalkoztatására, valamint havi 4200 euró, amely elsősorban a képviselő hazájában lévő irodája fenntartására szolgál. Hogy Magyarországon a parlamentben hazai költségvetésből tartják fenn az uniós képviselők otthoni irodáját, azaz ez az összeg zsebben maradhat, más kérdés. De a választott képviselőknek az ingyenutazástól (beleértve a taxit) az általános utazási térítésig még számos dotált szolgáltatás jár.
Az európai uniós biztosok még ennél is jobban járnak anyagilag. Azonban amilyen bőkezűen gondoskodik az unió sok tízezer alkalmazottjáról, olyannyira feltűnő érdektelenséget mutat alapvető tájékoztatási feladatainak ellátásában. Akár abban, hogy az újságírók és az unió munkája iránt érdeklődők minél egyszerűbben és gyorsabban kaphassanak információt és érhessék el az illetékeseket.
Az utóbbira egyetlen példa. Aki rákattint a http: //ec.europa.eu/commission_2010-2014/president/about/team/index_en.htm internetes címre, ahol José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke csapatának tagjait sorolja fel, nem találja nevüknél e-mail címüket.
A múlt hónapban Barroso hivatalának egyik alkalmazottjánál ezt szóvá tettem. A hölgy először nem akarta elhinni a tényt. Miután kértem, nézze meg honlapjukat, csodálkozott, és ígérte, azonnal intézkedik. A honlapon azonban három nappal később sem látszott változás. Újabb telefon, mire a hölgy „elmagyarázta”, hogy az e-mail cím hiánya rendjén van.
Kényes kérdések feltevése esetén az unió tájékoztatása kimerül az érdeklődő „lepattintásában”.
Lapunk az elmúlt években több alkalommal megkérdezte az OLAF-ot, az Európai Unió csalás elleni hivatalát, vajon vizsgálja-e az uniós pénzekkel kapcsolatos magyarországi visszásságokat és visszaéléseket. A kérdés-felelet játék szinte kivétel nélkül minden esetben „menetrendet” követett.
Az először szóban feltett kérdés elhangzása után kérték annak írásos elküldését. Ezután szünet következett. Telefonos érdeklődésre kiderült, az eredeti kérdésnek nyoma veszett. Kérték ismételt elküldését. A megismételt kérdés elküldése után automatikus értesítés érkezett, amely tudatta, a címzett nincs a hivatalában. A soron következő címzett pedig addig füle botját sem mozgatta, amíg telefont nem kapott. Ezután – kérésre és vonakodva – határidőt jelölt meg a válaszadásra. A válasz nélkül lejárt határidő után a telefonos érdeklődésnél kiderült, a „kérdés összetett volta” miatt több háttérintézmény „dolgozik” a válaszon. Majd megjött a semmitmondó, lakonikus válasz, amely szerint az uniós pénzek elköltésében gyanítható visszásságokat a magyar hatóságoknak kell megvizsgálniuk.
A kényes, tisztán politikai jellegű kérdések megválaszolása hasonló sémát követ. Megjegyzendő, hogy a „jól viselkedő újságírók” – azaz a másfél ezres brüsszeli akkreditált tudósítói had szinte teljes egésze – szóban vagy írásban feltett kérdéseire az esetek óriási többségében azonnal, de legkésőbb órákon belül kapnak választ. E kérdések vagy technikai jellegűek, vagy olyanok, amelyek nem minősíthetők „konfrontálódónak”.
A kényelmetlen kérdéseket feltevők munkáját egyébként – érdekes módon – árgus szemmel figyelik. Amiről olykor visszajelzés is érkezik.
Lapunkban évekkel ezelőtt megjelent egy valóban „ártalmatlan”, a tiltott vegyi anyagok témájában írt tudósítás, amelyben egy bizottsági tisztségviselő is megszólalt. A bizottságtól a cikk megjelenését követően kifogás érkezett, amely szerint a leírtak nem pontosan fedik a szóvivő által mondottakat. Miután megkértem a kifogásoló bizottsági alkalmazottat, hogy kérjen teljes fordítást a cikkről, mert bizonyára csak kivonatost kapott, az ügy ennyiben maradt.
A tájékoztatás Barroso bizottsági elnök második mandátumi idejében sem javult, mint azt egy legutóbbi eset is példázza.
Catherine Ashton uniós főképviselő, az EU külügyeinek vezetője június 20-án, vasárnap nyilatkozatot adott ki, amelyben üdvözölte az izraeli kormány „bejelentését”. Hogy milyen bejelentésről van szó, azt a slendriánul megfogalmazott nyilatkozat nem említette, de egyértelműen arra célzott, hogy a Gázai övezet őrei enyhítettek azon tilalmi listán, amely a másfél millió agyongyötört, többször szétbombázott, blokád alatt tartott palesztint elérő árucikkek bevitelét, illetve azok tilalmát szabályozza.
A nyilatkozat ezt az intézkedést „bátorítónak” találta, amelyet „ha életbe léptetnek” majd, „jelentős javulást eredményez”, és „pozitív előrelépést” jelent. A fél oldal terjedelmű nyilatkozat terjengős bekezdéssel ér véget, amelyben Catherine Ashton ismételten Gilad Salit foglyul ejtett izraeli katona azonnali szabadon bocsátását követeli.
Catherine Ashton hivatalának nyolc kérdést tettem fel a nyilatkozat kapcsán. Az első kérdés azt tudakolta, hogy miért sürgette a katona szabadon bocsátását e nyilatkozatában is, miközben nem emlékeztetett arra, hogy az izraeli hatóságok több ezer palesztint tartanak fogságban úgy, hogy nem is tudják, mivel vádolják vagy gyanúsítják őket.
Megkérdeztem azt is, miért nem hívja fel az izraeli kormányt, ne kövessen el – mint egy legutóbbi, a Gázai övezet elleni támadást vizsgáló ENSZ-jelentés megállapítja – háborús és emberiség elleni bűnöket. Szerettem volna tudni, miért nem hívja fel a palesztin területeket megszálló kormányt, hogy a lopott palesztin területekre épített, családokat kettétépő falat rombolja le, és egyáltalán engedelmeskedjen az ENSZ Biztonsági Tanácsa számos határozatának, és vonuljon ki a megszállt területekről. Azt is megkérdeztem, miért nem jutott eszébe felszólítani az izraeli kormányt, vessen véget intézményes és társadalmi diszkriminációjának az Izrael területén élő arabokkal szemben.
Maja Kocijancic, Catherine Ashton szóvivője négysoros válaszában arra kért, olvassam el főnöke egy héttel korábban, az Európai Parlamentben elhangzott beszédét, valamint azon „következtetéseket”, amelyek a tagállamok június 14-i csúcstalálkozóján születtek a Gázai övezet ügyében. Arra is megkért, hogy az Európai Tanács tavaly december 9-i következtetéseit is olvassam el, valamint a kvartett (ENSZ, USA, EU, Oroszország) elmúlt hónapokban tett nyilatkozatait.
Ezt követően José Manuel Barroso bizottsági elnök hivatalához fordultam azzal, hogy attól tartok, ha Ashton szóvivője válaszát nyomtatja ki lapunk, akkor az az olvasóinkat a KGST-időkre emlékeztetheti, amikor nyugati újságírók kényesnek ítélt kérdéseinek megválaszolása helyett a szovjet illetékesek a hírlapírót az éppen hivatalban lévő kommunista pártfőtitkár beszédeinek tanulmányozására buzdították. Arra is kértem Barroso hivatalát, utasítsa Ashton irodáját a kielégítő válasz megadására.
Barroso irodájának négy napra volt szüksége a következő válasz elküldésére:
„Megkértem Catherine Ashton szóvivőjét, hogy pontos részletekkel szolgáljon azon nyilatkozatokról, amelyeket az alelnök adott. Ugyanakkor a KGST-vel való hasonlata egyáltalában nem helyén való, és nem segíti az együttműködés szellemét. Állásfoglalás esetében azt közölni fogjuk, de nehéz válaszolni olyan ügyekre, amelyek inkább állítások, mint kérdések.”
Az adófizetők pénzén működő uniós tisztségviselő tehát rendre utasítja a nyilvánosságot tájékoztatni kívánó tudósítót.
Ashton szóvivője ezt követően már négyoldalas, sűrűn teleírt levelet írt, amely részletezte az EU dicséretes igyekezetét a „közel-keleti békefolyamat” ügyében, amely „békefolyamat” a kritikusok szerint csak azért létezik, hogy a gyarmatosító ezalatt vég nélkül bővítse az ENSZ által is illegálisnak nyilvánított településeit a megszállt palesztin területeken.
Maja Kocijancic levele végén reményét fejezte ki, hogy „áttekintése” kielégítően tájékoztatja a Magyar Nemzet olvasóit, és kérte, hogy az ezzel kapcsolatban a lapunkban megjelenő cikkekre mutató „linkeket” küldjem el neki.
Válaszomban azt írtam, hogy a küldött áttekintés nem a feltett nyolc kérdésre válaszol, és „mint minden esetben, szerény kompromisszumkeresőként” megelégednék azzal, ha a nyolc kérdésből legalább a legelsőre választ kaphatnék, azaz hogy Ashton nyilatkozatában miért említette meg Salit kiszabadítását, amikor nem említette több ezer palesztin fogoly kiszabadításának szükségességét.
A szóvivő végső válasza így hangzott: „Hiszem, hogy az EU közel-keleti politikája túlságosan összetett ahhoz, hogy azt egyetlen kérdésre lehessen leszorítani. Igyekeztem elmagyarázni az EU célját, és hogy mit teszünk. Hiszem, hogy válaszomban minden kérdésére feleltem.”
A levélváltás idején látott napvilágot a nagy tekintélyű, az Európa jövőjével és annak legsúlyosabb kérdéseivel friss megközelítésben foglalkozó Friends of Europe (Európa Barátai) kiadásában megjelenő negyedéves folyóirat, a Europe’s World nyári száma, amelyben a veterán svéd politikus, Pierre Schori írt cikket ezzel a címmel: Ideje, hogy az EU közölje Izraellel, elég, ami elég. A cikk egymondatos bevezetője szerint az uniónak be kell fejeznie passzív hallgatását a közel-keleti konfliktussal kapcsolatban, és meg kell mondania véleményét.
Lapunk úgy véli, minden jóakaratú embernek és intézménynek égető felelőssége megtennie mindent a világbékéért, annak ellenére, hogy eszközei parányiak. A világbékének pedig éppen az egyre inkább felforrósodó Közel-Keleten bekövetkező meggondolatlan lépés vethet véget.
Az Európai Uniónak a béke megőrzésében nemcsak felelőssége óriási, de eszközei is hatalmasak. Brüsszel politikájának nem lehet célja, hogy e téren növelje a feszültséget azzal, hogy elfedi azt a szakadékot, amely egyrészt az uniós vezetés és a tagállamok, másrészt a polgárok között húzódik a Közel-Kelet ügyében.
Az Eurobarometer 2003-as felmérése szerint az uniós polgárok elsőként Izraelt, másodikként az Egyesült Államokat tekintették a világbékére legveszélyesebb országnak. Észak-Korea és Irán csak utánuk következett. A felmérést az Európai Bizottság külső nyomásra leállította, és – mint arról lapunkban nemrégiben beszámoltunk – azt nem kívánja megismételni. Az akkori közvélemény-kutatás eredményeit a BBC Világszolgálata által megrendelt, 27 országban 28 ezer ember megkérdezésével elvégzett felmérés 2007-ben megerősítette.
Milliárdok békéje nem tehető kockára azzal, hogy az unió és a tagállamok kormányának többsége nem nevezi néven a „gyermeket”. Azaz nem szögezi le, hogy a XXI. században egy magát demokratikusnak nevező ország nem gyarmatosíthat, nem tarthat milliókat kényszerű nyomorban, nem kormányozhat az apartheid elveit alkalmazva, nem követhet el háborús és emberiség elleni bűnöket, nem fenyegetheti tetszése szerint térsége országait, azokat nem rohanhatja le, tarthatja részeit megszállva úgy, hogy eközben az Európai Unió a megszálló országnak mintegy folyamatos jutalmazásaként rohan előre különleges kapcsolatok kiépítésében, számára különleges adatok kiszolgáltatásában, azaz megjutalmazza, amiért az ENSZ határozatait az izraeli kormány évtizedek óta semmibe veszi.
Ahhoz pedig jobb, ha hozzászokik az unió, hogy az erre vonatkozó, számára kínos kérdéseket mind többen és mind hangosabban teszik fel.
origo.hu
Schmidt Mária: Ne fogadjuk el, amit a fősodor lenyomna a torkunkon
