Félmúlt és jelen

A PoLíSz című folyóirat nyári számában a múltbeli értékek megidézését szolgálja Bencze Mihály esszéje Matthew Arnoldról, aki Alfred Tennysonnal és Robert Browninggal együtt alkotja a nagy viktoriánus triászt a XIX. század angol irodalmában. Az 1822-ben született és 1888-ban elhunyt Arnold életművét hídként szokás emlegetni az angol romantika és a modernizmus között. Az esszé címe, Matthew Arnold és a magyarok arra utal, hogy a klasszicista, tiszta, közérthető stílus és a modern formavilág egységét megteremtő viktoriánus költő nagy híve volt a magyaroknak, s nagy tisztelője az 1848-as forradalomnak és szabadságharcnak. „Magyar! Te váltod meg az emberiséget! / Idézd föl lánctörő hősök korát, / szülessen újjá ez a holt világ” – írta Arnold a Szonett a magyar nemzethez (1848) című költeményében.
Turcsány Péter folytatja az Erdélyben született, Amerikában elhunyt tragikus sorsú író életművét és életútját elemző Wass Albert emlékezete című esszéregényét. Megrázó elbeszélést olvashatunk Aknay Tibor költő, műfordító tollából, Osztálytársak címmel. A novella egy nyomasztó látogatás emlékét örökíti meg. Az elbeszélés egyik hősét, a vidéken élő, 1956 után börtönbe került, sokat szenvedett, köztiszteletben álló helytörténészt fölkeresi egykori iskolatársa, barátja, s bevallja neki, hogy már gimnazista fővel hagyta magát besúgónak beszervezni. És azt is, hogy ő juttatta a fiatalkorúak zárkájába barátját. A spicli vallomásából megtudjuk, hogyan hálózta be a politikai rendőrség beépített kis ügynökein, tehetségtelen, érvényesülésre vágyó színésznőkön, középszerű hivatalnokokon, a pályára alkalmatlan, de alkalmazkodásra képes pedagógusokon, árulóvá lett egykori 1956-os forradalmárokon és érvényesülni vágyó hozzátartozóikon keresztül úgyszólván az egész országot. A csattanó: a sokat szenvedett ember megbocsájt, az egykori besúgó fölébredt lelkiismerete mégsem csitul.
A jelen és a múlt összefonódásáról szól Madarász Imre irodalomtörténész professzor bírálata Agárdi Péter József Attila, a közös ihlet című tanulmánykötetéről, amely a félmúlt, a Kádár-korszak szellemében akarja makacsul csupán szocialista lírikusként, proletárköltőként beállítani a XX. század egyik legjelentősebb magyar költőjét.
Rovatunk munkatársa, Varga Klára Az utolsó dudás és a Velvet című cikkében lehetőséget kapott arra, hogy a PoLíSz lapjain ismertesse Pál István, a kilencvenegy esztendős palóc dudás esetét, amelyet korábban megírt a Magyar Nemzet hasábjain. A kiváló muzsikust az egyik kereskedelmi televízió munkatársai becsalták egy ostoba műsorba, a Megasztár-válogatásba, ám ő, amikor megtudta, hogy úgynevezett erotikus dalokat vár tőle a műsorvezető, kivonult. A történet happy endje, hogy munkatársunk kritikája, majd a Hír TV-ben bemutatott műsor hatására számos folklórral foglalkozó komoly fórum megszólaltatta Pista bácsit.
(PoLíSz, irodalmi folyóirat, 2010. nyár.)