Kakukktojás

Nézem, ahogy az afganisztáni asszonyok felemelkednek a tálib elnyomást követően. Sokan úgy döntöttek, hogy leveszik a burkát, amelyet eddig viselniük kellett, újra újságírók lesznek, hallani lehet hangjukat a rádióban, arcukat láthatjuk a televízióban. Hála az Egyesült Államok hadseregének bátorságáért, a reményt visszaadtuk sok afgán asszonynak és családnak – írta vélhetően könnyes szemmel Hillary Clinton a Time magazinban 2001 novemberében. A háború épp csak elkezdődött, Amerika még kóválygott a szeptember 11-i hatalmas ütés következtében, de New York állam szenátora, a korábbi first lady már akkor derekasan mellélőtt. Akkor még úgy volt, hogy a fiúk bevonulnak, az asszonyok boldogan leveszik a burkát, a férfiak kiűzik a gyűlölt tálibokat, virággal fogadják édes afgán kisgyerekek a keménykötésű, de érző szívű felszabadítókat, egy év múlva megtartják a teljesen független és demokratikus választásokat, amelyen egy mérsékelt párt győz, koalícióra lép más, szintén mérsékelt pártokkal, a segélyekből újjáépítik az országot, béke honol és langy szellő lengedez. Csakhogy az életet nem szabad összetéveszteni egyik amerikai filmmel sem. Ha van is olyan, hogy a megszálló katonának virágot nyújt oda a lakosság bármely, igen aranyos tagja, az vagy a fotó miatt történik, vagy azért, mert az illető eszét vesztette a szörnyűségek következében.
Kilenc év telt el Clinton szirupos vezércikke óta, s ott tartunk, ahol a part szakad. Olyan furcsaság is megtörtént, hogy miközben az év első felében a nemzetközinek nevezett amerikai hadsereg létszámemeléséről tárgyalt szakmányban a fél világ, és manapság befelé vonulnak a fiúk, az afgán elnök azzal szeretne jó pontokat szerezni magának, hogy a kivonulás dátumát határozza meg. Persze nem azt az időpontot, amikor kizavarják az összes külföldit, Hamid Karzai ehhez nagyon-nagyon kevés, hanem azt az elméleti dátumot, 2014-et, amikor már akár át is lehetne adni az ellenőrzést az afgán hadseregnek. Bizony, ezen a téren vannak még nehézségek, vagy nyugatias kifejezéssel: kihívások. Ha egy nemrég kiképzett afgán katona lemészárolja kiképzőit, az a háború velejárója. Ha sok afgán regruta dönt így, az már kihívás. Kedden épp donorkonferenciát tartottak Afganisztánban – az ENSZ főtitkára és a svéd külügyminiszter nem is tudott a harcok miatt eljutni Kabulba, katonai segítséget kellett kérniük –, amely humoros műfaj, mint minden hasonló, nagy asztal körül zajló traccsparti. Szóban röpködnek a milliók, gyakorlatban megérkeznek az ezrek, amelyből remények szerint legfeljebb kilencszáz kerül a korrupt tisztviselők zsebébe, a százból pedig meg lehet vásárolni az elméletileg ingyen adott élelmiszersegélyt. Komolyak a kihívások, hümmöghetett Ashton, Bildt, Clinton (s még valahány név a naptárban), amikor kiderült, hogy a roppantul megbízható afgán haderő újabb tagja végzett amerikai feletteseivel. „Mi, felszabadítók érdekeltek vagyunk abban, hogy a tálibokat követő rendszer milyen lesz” – érvelt a kilenc évvel ezelőtti szenátor. Egy szétmarcangolt, lebombázott, felszabadított, koncnak odavetett, sós kútba tett, onnan is kivett ország valahogy nem akar úgy működni, ahogy azt az elméletek tanítják. Nem akar demokratizálódni.
– Akkor – tárja szét a karját a külügyminiszterré fejlődött politikusfeleség – erkölcsi kötelességünk maradni. „A Nyugat nem fogja engedni, hogy Afganisztán visszatérjen a tálibok idejében megismert elnyomáshoz” – próbálta megnyugtatni 15 női jogvédő beszélgetőtársát Clinton. Magas lóról, mint aki tudja, mit kell csinálni, hogyan kell öltözködni, s miként oldható meg a térség sok-sok problémája. Pedig a jogvédők sokkal bölcsebbek, mert nem hiszik magukat okosabbnak Clintonnál. Ráadásul bár burkát egyikük sem viselt, a haját mind eltakarta. Clinton volt a kakukktojás.