Koponyák kútja

Immáron ezeregyszáz esztendeje éldegél néhány magyar falu a Dráva–Duna–Száva szögletben, a mai Horvátország keleti sarkában. Egykor ez a terület a Szerémség részét alkotta; a török idők előtt a vidék bortermelésének olyan híre volt Európában, mint manapság a tokajinak. Itt fordították le először az ezernégyszázas évek elején az Újszövetséget (ez az úgynevezett huszita biblia) – nyelvezete meglepően hasonlít a maihoz –, a vidék gazdasági fejlettségét is bizonyítandó. A háborúk itt is alapvetően megváltoztatták az egykor színmagyar vidék etnikai összetételét. A lakosság a középkorban mocsaras, vizes területen könnyen el tudott rejtőzködni, talán ezzel is magyarázható, hogy a tatár- és törökdúlás ellenére valahogyan fennmaradt ez a néhány magyar többségű falu. Mostanáig. A magyar nyelv itt is vesztésre áll, eltűnése években számolható.
A délszláv háborúban sokat hallhattunk Kórógyról és Szentlászlóról: bár a magyar lakosság igyekezett kimaradni a délszláv konfliktusból, ez nem sikerülhetett. A szerb milíciák a magyar falvakat is etnikai alapon bombázták, a lakosság idejében menedéket keresett és kapott az anyaországban. Ugyanakkor az akkor huszonötezres lélekszámú (a századelőn még százezres) horvátországi magyarságból körülbelül ezren pusztultak el az értelmetlen háborúban. A magyar falvakban is fellelhető romok, szétlőtt állomásépületek mellett a környéken domboruló, részben még feltáratlan tömegsírok ma is őrzik a csaták nyomait.
A lelkekben is jóvátehetetlen kár keletkezett. A magyar lakosság körülbelül hatvan százaléka térhetett vissza, fiatalok tömegei szóródtak szét a nagyvilágban. Van, aki Ausztráliából jár haza, de olyan is akad, aki Kanadába kerülve hallani sem akar szülőfalujáról, anyanyelvéről és semmiről, ami a háború borzalmára emlékezteti.
A kép úgy igazságos, ha megemlítjük, hogy Kórógyon és Szentlászlón a horvát állam segítségével gyönyörűen újjáépült a házak többsége. Csak éppen magyar jellegüket vesztették el az épületek. Bár a horvát állam és lakosság példásan toleráns a magyarokkal, mégis lassan átformálódnak a lelkek. A vegyes házasságok kerülnek többségbe, ezekben kevés gyermek születik. A születendő gyermekek többségét az amúgy református faluban katolikusnak keresztelik. Ez a többségi társadalom vallása. A körülbelül hétszáz lelkes Kórógyon például ebben a tanévben három tanulót sikerült beíratni a huszonnégy gyermeket nevelő magyar iskolába. Maga az iskola gyönyörűen felszerelt, szinte minden gyereknek külön számítógép jut. Az osztálytermek szépek, tiszták, jól felszereltek. Csak éppen nem lesz, aki bennük jó napot!-tal köszönjön. A gyermekek jó része nem szívesen tanul magyarul, köszönésemre az utcán az éppen évzáróról érkező nagyobb diákoktól dober dán! volt a felelet. Itt elsősorban a fejekben kellene változás, a tárgyi segítség jórészt megvan.
Kórógy népi kultúrája, nyelvjárása a csángókéhoz hasonlóan ősi. Beszédük gyönyörű, a szögediekhez hasonlóan ö-znek. Még alig húsz éve is archaikus népdalokat, népszokásokat jegyeztek föl. Az esküvők három napig tartottak, tamburás népzenére mulattak. Manapság a népzene már kikopott, és jó, ha egynapos maga az esküvői vigadalom. Kórógyon hagyományőrző népdalkör és tánccsoport működik még, igen sok helyen és szépen szerepelnek. Az etnikai arány a betelepülések miatt is változóban van, de ennek oka jelenleg már nem az erőszak. A termékeny magyar falvakba számos szorgalmas horvát család is beköltözik. Az is előfordult, hogy az új telepesek által megművelt szántóföldön számos emberi koponya került a felszínre, virítanak a földön, mint a dinnyék. A maradványok valószínűsíthetően a középkorból származnak, talán a tatárdúlásból. Az új tulajdonos nem a régészeti feltárás mellett döntött, kútba dobta a leleteket. A magyar régmúlt egyre kevesebb embert érdekel ezen a tájon.
A helyi református tiszteletes és az iskola dolgozói az igazgató asszony vezetésével az ár ellen küzdenek. Jó volna, ha az anyaországtól még több segítséget kapnának. Minta lehetne az első világháború alatt hatékonyan működött Julián Alapítvány és a Szent László Társaság. Ezek a szervezetek szórványgondozással foglalkoztak, és olyan területeken, ahol a magyarság törpe kisebbségben élt, nemcsak a szórványmagyar-oktatást szervezték meg, hanem a helyi kulturális életet is fellendítették. Mindezt központi, budapesti szervezéssel. A lelkekbe ruháztak be, istentiszteleteket, önképzőköröket, kulturális esteket, színjátszó köröket, valamint képzéseket szerveztek már akkor. Mennyivel könnyebb lenne mindez napjaink technikai vívmányaival!
Mindenesetre a szlavóniai magyarság haldoklása felhívja a figyelmet az anyaországi szórványgondozás elégtelenségére.