Orhan Pamuk, a kritikus hazafi

I N T E R J ÚA Nobel-díj nagyobb felelősséggel jár, ez pedig néha aggaszt, hiszen ha írsz, akkor nem szabad a következményektől tartanod – mondta lapunknak adott exkluzív interjújában Orhan Pamuk, akinek immáron hét könyve jelent meg magyarul. Az irodalmi Nobel-díj 2006-os kitüntetettje szereti és bírálja hazáját, Törökországot, ahogy szereti és bírálja a nyugati világot. Testőr vigyáz rá isztambuli otthonában, ahová mindig visszatér. De boldog.

Orhan Pamuk 1952-ben született Isztambulban, egy nyugatias gondolkodású, gazdag családban. A középiskolát követően festő szeretett volna lenni, ám háromévnyi építészeti tanulmányokat követően kimaradt az egyetemről, hogy teljes állású író legyen. Pamuk 1974 óta folyamatosan ír és kapja az elismeréseket. 1985-ös A fehér vár című művét a New York Times is dicsérte, öt évvel később készült Fekete könyve pedig a török irodalom egyik legnépszerűbb műve lett. Újabb öt év múlva Az új élet című regénye a török történelem leggyorsabban elfogyott könyve lett. 2000-ben, immáron elismert, milliók által olvasott íróként megjelentette A nevem Piros című művét, amelyet 24 nyelvre fordítottak le. A híres író népszerűségét tovább fokozta a 2006-os irodalmi Nobel-díj elnyerése. Orhan Pamuk fiatal korától kezdve rendszeresen megszólal politikai kérdésekben, a kurdok jogaiért, a demokráciáért küzd szülőhazájában. Feleségétől 2001-ben elvált, egy lánya van. Mindmáig ugyanabban az isztambuli kerületben, Nisantasiban él, ahol született.

Ön most egy szobában ül könyvekkel körülvéve, s bár odakinn épp nem havazik, a regényeiből azért leszűrhető, hogy most voltaképp boldog. Így van-e?
– Ha kinézek az ablakon, velem szemben látok egy gyönyörű mecsetet, a Boszporusz-szorost, a felette húzódó hidat, az Aranyszarv-öblöt, a Topkapi-szerájt, a Hagia Szophiát, a Kék-mecsetet, balra Ázsiát. Bizonyos regényeim itt, ezeken a helyeken játszódnak, teljes panoráma van előttem. Tizenhatezer könyv van a hátam mögött, és magam is könyveket írok. Igen, mondhatjuk, hogy én egy boldog ember vagyok.
– A legújabb regénye, Az ártatlanság múzeuma nemrég jelent meg magyarul. Miként illeszkedik bele ez az ön regényeinek sorába?
– Minden írásomban kísérletet teszek arra, hogy a saját kultúrámat, országomat, nemzetemet vegyem górcső alá különböző keretek között. A nevem Pirosban a festészet adta a keretet, a Hóban a politika, a Fekete könyvben Isztambul történelme. Az ártatlanság múzeumában a szerelem a központ. Szerelem az én hazámban, Törökországban. Itt a szerelmi viszonyt nem olyan egyszerű kialakítani, mint Nyugat-Európában, főképp nem a hetvenes években, amikor ez a történet játszódik. A férfi és a nő találkozása sokkal nehezebb, mint Európában, ezért nálunk fontosabb szerepe van egy-egy szónak, egy pillantásnak vagy a csendnek, mint nyugaton, ahol a fiú és a lány boldogan beül egy mozielőadásra. Ez még azok körében is így van, akik nyugatiasan viselkednek. Ugyanakkor egy általános regény a szerelemről, ahogy az ember néha nevetségesen viselkedik, és ezt tudja magáról, de mégsem képes tenni ellene. Mivel az agyunk egy része felismeri a viselkedés abszurd voltát, egy másik rész viszont épp ezzel ellentétben dolgozik, és folytatni kívánja a furcsaságokat. Néhányan azt hiszik, csakis a logika irányítja, pedig ez nem igaz, az agyunknak nem csak egy mozgatórugója van. Racionális érvekkel nem lehet megmagyarázni, mi történik, ha az ember szerelmes.
– Hogy érez ön a nyugati kultúra iránt?
– Úgy nőttem fel, hogy a családom nyugati módon nevelt, miközben persze törökök voltunk, követtünk bizonyos hagyományokat, elfogadtunk bizonyos értékeket. Vajon szeretem Európát, Amerikát, Törökországot? Engem sokkal inkább a nyugati kultúra tett azzá, ami vagyok, mint a hagyományos iszlám kultúra. Kemal Atatürk eszméje is ez volt, hogy az országot inkább Európához közelíti. A törököknek mindig tisztázatlan érzelmeik voltak Európával kapcsolatban. De ez nem különleges, emlékezzünk csak, Dosztojevszkij műveiben többször kineveti a nyugati értékeket követő személyeket, miközben ő maga mélyen elismeri a kultúra eredményeit. Azt mondanám, hogy ez a nem nyugati irodalomban mindig helyet kap, az írók szeretik és gyűlölik is Európát. Miért? Mert nem vagyunk a nyugati világ részesei, de szeretnénk, ha fejlődne az országunk, elérni azt, amelyet a nyugatiak elértek, miközben nem akarjuk elveszíteni a hagyományos kultúránkat, identitásunkat. Nagyon gyorsan politikai kérdéssé válik a dolog, s megkérdőjelezik az író hűségét a régi értékekhez vagy a modern, európai eszmékhez.
– Az ön sorait olvasva néha úgy tűnik, belefáradt Törökország rengeteg problémájába. Mi tartja mégis önt Isztambulban?
– Kit ne érintenének érzékenyen hazája súlyos gazdasági-politikai problémái? Törökország fejlődik, de vannak komoly bajok, támadások a szólásszabadság és a demokrácia ellen. Én magam is áldozatául estem ezeknek az elmúlt tíz, de főleg öt évben. Négy évvel ezelőtt elfogadtam egy meghívást a Columbia Egyetemtől, hogy tanítsak náluk, New Yorkban évente egy szemesztert. Hogy erre a hívásra igent mondtam, részben azért volt, mert igenis békében akartam élni, legalább négy hónapon keresztül Amerikában. Törökországban sajnos a kormány testőrt állított mellém, hiszen annyi veszélyes fenyegetés, annyi támadás volt különböző emberek ellen, ráadásul politikai szempontból is sok volt a megszorítás, így azt is tudtam, hogy arra a testőrre szükségem is van. Ugyanakkor ez a hazám, ezer szállal kötődöm hozzá, nem is tudnék nélküle élni. Az év egy részét külföldön töltöm, Amerikában, vagy utazom a világban, a legtöbb időt viszont Isztambulban, egy testőrrel. Most ez az életem, de mint mondtam, így boldog vagyok. Ha nem volnának ezek a politikai problémák, a nyomásgyakorlás Törökországban, akkor is szívesen mennék külföldre egy egyetemre tanítani, hiszen szeretem, nyitottá tesz a világra.
– A Hó című művében a politikai iszlámmal foglalkozik. Mit gondol, ez a vonulat a modernitás gátja, vagy éppenséggel az épp eléggé kifáradt kemali köztársaságot modernizáló egyik eszme lehet?
– Kétféle politikai iszlám van. Az egyik fundamentalista, mint Oszama bin Laden és hasonlóan gondolkodó társai, akik a terror eszközeivel élnek, akik embereket gyilkolnak meg. Itt nem is feltétlenül kell használni az iszlám szót, hiszen ez politikai mozgalom, nyugatellenesség. Ettől külön kell választani a török politikai iszlámot, amely egy kiegyensúlyozott erő, s részt vesz a demokráciában. Soha nem használja a terror eszközeit, még csak erőszakot sem, inkább az európai kereszténydemokrata pártokhoz hasonlítanám az ezt követő szervezeteket. Velük én ugyan nem értek egyet, hiszen én magam egy szekuláris és liberális ember vagyok, de ne feledjük, az emberek sokszor rájuk szavaznak, miközben a szekularizmus őre, a hadsereg állandó rettegésben tartja őket, és államcsínnyel fenyegetőzik öt-tíz évente. Ezért igen óvatos vagyok amikor bírálom a politikai iszlám mozgalmakat Törökországban. Maga a kifejezés nagyon rossz, teljesen félrevezető, hiszen egy kalap alá veszi Oszama bin Ladent egy olyan kormánnyal, amely teljesen békés, és az Európai Unióval tárgyal az esetleges csatlakozásról.
– A jelenlegi kormánypárt, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) is ide tartozik?
– Az AKP-t olyanok támogatják, akik valaha erősen iszlamista politikai vonalat követtek, de mára teljesen mérsékeltté váltak, beletartoznak a török politikai fősodorba. Igen, a pártnak vannak mozlim gyökerei, ahogy a török embereknek is.
– Négy évvel ezelőtt kapta meg a Nobel-díjat. Mi változott azóta?
– Amikor megkaptam 2006-ban a telefonhívást Svédországból a hírrel a díjról, azt mondtam magamban, hogy semmi sem fog változni. Aztán persze kiderült, hogy ez így nem teljesen igaz. Az biztos, hogy nem változott az íráshoz való hozzáállásom, talán azért is, mert viszonylag fiatalon részesültem az elismerésben, ez nem egy korai nyugdíjazás volt. Rengeteg tervem volt már a díj előtt is, amelyeket meg kell valósítanom. A kitüntetést megelőzően is milliók olvasták a könyveimet, azóta a számuk tovább növekedett. Nyilván örülök annak, hogy megnövekedett az érdeklődés a műveim iránt, de roppant nehéz az időmet beosztani. Egyértelmű, hogy az életem zsúfoltabb lett, rengeteg dolgom van, nagyon sokan keresnek meg telefonon és levélben. Az biztos, hogy a díj óta talán még ambiciózusabb lettem, újabb könyvterveket forgatok a fejemben. Egyúttal sokkal nagyobb lett a felelősségem is. Ez néha aggaszt is, hiszen ha írsz, akkor nem szabad a következményektől tartanod, csak szabad emberként írhatsz. Én nem vagyok politikus alkat, sőt azt mondhatom, nem vagyok etikus, hiszen nem akarok semmiféle eszmét kiszolgálni, kizárólag a saját elképzeléseimet követem.
– Nem tart attól, hogy bizonyos csoportok fel akarják használni az ön hírnevét saját céljaikra?
– Ha elfogadok egy meghívást, vagy válaszolok valakinek, ez megtörténhet. Ilyenkor arra gondolok, milyen értékeket képviselnek, és én azokat támogatom-e, vagy sem. Azt nézem, miben tudunk egyetérteni, és nem azt, mi mögé nem állnék oda. Aztán az is megtörténhet, hogy én is használok valakit, egy híres embert, mondjuk arra, hogy olvassák el a könyveimet.
– Az emberek mégis skatulyákat készítenek, és önt beleteszik. Ez olvasható: Orhan Pamuk, Nobel-díjas, török, tiltakozik az országban tapasztalható sajtószabadság-ellenes lépések miatt, és elítélte az egymillió örmény és harmincezer kurd lemészárlását. Ön mégis Isztambulban élt és él ma is. Nem ellentmondásos ez így?
– Ha ott élsz, nem kritizálhatod a hazádat? A jobboldali nacionalisták mondják nekem, hogy el kellene mennem innen, ha bírálni akarom, hiszen én valójában a folyamatos kritikával nem is szeretem Törökországot. Ez nem igaz. Én nagyon szeretem Törökországot, de egyúttal kritikus is vagyok vele szemben, a kormánnyal, az ideológiával s még számtalan dologgal kapcsolatban. Nem lehet, hogy csak azok bírálják az országot, akik éppenséggel nem élnek ott. Ez nevetséges volna.
– Ön hol látja Törökország tökéletes helyét, a keresztény és szekuláris európai országok, a mozlim ázsiaiak között, vagy egy új, általa vezetett család élén?
– Az én Európám egyáltalán nem keresztény, hanem szekuláris kultúrkör. Olyan államok közössége, amely a szabadság-egyenlőség-testvériség értékei mentén határozzák meg magukat, s nem a kereszténység számukra a központi elem. Én egyébként is meglehetősen szkeptikusan nézem a világot, nem hiszek túl sok nagy idolban. Említettük, hogy Törökországnak is van iszlám vonulata, nos, én nem vagyok különösebben vallásos ember. Az általam képviselt értékek nem ezek, és nem is ilyen egyszerűek, nem írhatók le úgy, hogy „jó kereszténység és rossz iszlám”. Az emberséget kell látni itt, a törökökben. Nem mindenki vallásos nálunk, ahogy az is rossz sztereotípia, hogy India hindu, Kína buddhista. Ha valaki csakis vallási szemszögből nézi a világot, azt nagyon félrevezetheti, amit lát.