Mi is ez a csoda? Hogy majd csak történik valami, nyerünk a lottón. Vagy éppen az ellenkezője: nem történik semmi. Magyarországon jelenleg egymillió körülire teszik az úgynevezett bedőlt – vagyis hónapok óta nem törlesztett, felmondott – hitelek számát. Természetesen ez nem ennyi érintett családot jelent, hiszen a legtöbb embernek többféle – lakás-, kocsi-, műszakicikk-, hitelkártya- stb. – hitele is lehet. Az egyik hazai rekorder 24-féle banki adósságot halmozott fel. Egyiket sem törleszti.
E percben – jövő év márciusáig – él a kormány árverezési moratóriuma, azaz nem lehet kilakoltatni egyetlen olyan adóst sem, aki nem tudja fizetni a hitele fedezetéül és egyben otthonául szolgáló ingatlan megemelkedett törlesztőrészleteit. Ez aztán tízezreket ringat hamis biztonságtudatba. Azt hiszik, megúszták a dolgot, amit azért is könnyű elhitetni magukkal, mert az elmúlt két évben az ingatlanok ára jelentősen csökkent, a hitel fejében visszafizetendő összegek viszont nemcsak a kamatok és a kamatos kamatok, hanem az árfolyam-ingadozások miatt is rengeteget nőttek. Vagyis a fedezetül szolgáló ingatlan adott esetben sokkal kevesebbet érhet, mint amennyit az adósnak fizetnie kellene.
Sokáig a közgazdászok is azt gondolták, hogy pénzügyi döntéseinket színtisztán észérvek, az előnyök és a kockázatok alapos megfontolása után hozzuk meg. Ma már tudjuk, hogy ez egyáltalán nincs így, a vágy az vágy, legyen szó szerelemről vagy vásárlásról: a sóvárgás és a szenvedély irányít bennünket, sok esetben úgy tűnik, mintha saját jól felfogott érdekünket sem vennénk figyelembe. Szellemes pszichológiai kifejezés szerint pénzügyi ősemberek vagyunk, vagyis még mindig él bennünk az ősi ösztön, hogy mindent azonnal meg kell szereznünk, különben elfut, megromlik, eleszik előlünk.
*
Persze sokan vannak, akik mégiscsak a józan eszükre hallgatnak, de a közgazdasági viselkedéstan tudománya bebizonyította, nagyrészt mégis hajlamosak vagyunk arra, hogy a megvásárolni kívánt dolgot sokkal hasznosabbnak tartsuk, mint amilyen az valójában. Magyarországra kiváltképp jellemző, hogy az emberek presztízsokokból hatalmas házakat építenek – a cikkben bemutatandó mindhárom eladósodott család hirtelen felindulásból felépített kétszáz négyzetméteres házat veszíthet el éppen –, amelyet természetesen nem tudnak fenntartani. A hitel felvétele idején szeretjük hamis és túlzott önbizalommal elzsibbasztani kétségeinket. Azt gondoljuk, minket nem érhet baj, meg a dolgok is úgy alakulnak, hogy abból gond nem lehet. Ugyan ki hitt néhány évvel ezelőtt a károgóknak, akik azzal ijesztgettek, hogy romolhat a forint értéke? Mennyivel jobban esett azt hinni, hogy hipp-hopp! belépünk az euróövezetbe, és akkor mit fog számítani az a néhány száz eurós törlesztés…
Minden jel arra mutat, hogy jellemző az emberekre a pénzügyi analfabetizmus is, elveszünk a konstrukciók sokfélesége és az apró betűs részek erdejében, sokan még azt sem tudják, hogy a hitellel járulékos költségek (például biztosítás, értékbecslés díja, földhivatali díjak és még ezer más) járnak együtt, arról nem is beszélve, hogy a hitel felmondásakor milliós veszteségekkel is számolhatunk – és ezt a hitelfelvevő fizeti!
Hogy milyen nagy a tájékozatlanság hitelügyben, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nemcsak politikusok, de a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének dolgozói is a Banki Hitelkárosultak Egyesületéhez irányították és irányítják ma is a hitelproblémájukkal magukra maradt ügyfeleket. Lénárt Mariann elnök ingyen és bérmentve dolgozó önkéntes – ügyvédekből, közgazdászokból, lelki gondozókból álló – csapatával az elmúlt években közel tízezer embernek adott tanácsot, vagy, ha mást nem, legalább vigaszt, jó szót. Tapasztalatuk szerint legkönnyebben a harmincas éveikben járó, friss családos, első lakásukat vagy első jobb kocsijukat vásárlók válnak törlesztőképtelenné – függetlenül iskolai végzettségüktől. Egy fiatal orvos családja anyagilag könnyen belebukhat abba, ha hitelt is kell törleszteni, és a feleség is gyesre megy. A másik veszélyeztetett korcsoport az ötveneseké: esetükben egy-egy váratlan élethelyzet hozhat kilátástalan pénzügyi helyzetet.
Ez is azt mutatja, igazságtalan azt hinni, hogy a fizetésképtelen emberek mindanynyian felelőtlenek, és kilátástalan helyzetükért okolhatók volnának. Egyszerűen csak borotvaélen táncoltak, vagy ha úgy tetszik, védőháló nélkül légtornáztak: ahhoz, hogy fennmaradjanak, minden mozdulatnak tökéletesnek és a terv szerint véghezvittnek kellett volna lenni. Ha becsúszik a legkisebb hiba, lezuhannak: elég egy betegség, válás, kifizetetlen munka vagy éppen munkanélküliség – a család megállíthatatlanul zuhanni kezd.
Nézzük például Hermanné Kovács Julianna esetét: a gömbölyű, szőke asszony olyannyira megszokta, hogy mindenért harcolnia kell, hogy a kávéscsészéért is olyan energiával nyúl, mintha hegy elhordásának rugaszkodna neki. Az egyik – nem drága és nem divatos – Budapest környéki faluban örökölt házat, amelyből egyrészt ki kellett fizetni a rokonságot, másrészt fel kellett újítani az épületet. A család úgy gondolta, ha már kicserélik a tetőt, beépítik a tetőteret is. Ennek érdekében 2004-ben felvették a két gyerek után járó szocpolt és kilencmillió forint hitelt, amely négy különféle kölcsönből álló konstrukció volt. Arra nem számítottak, hogy a válság miatt a virágboltjuk nem jövedelmez majd, hogy az asszony ebbe belebetegszik, aztán a kőműves férj megsérül, és munkaképtelenné válik, továbbá hiperaktív kisfiuk iskoláztatása is súlyos pénzeket emészt fel. Tavaly ősszel végképp fizetésképtelenek lettek. A dolgok jelenlegi állása szerint összesen 19,8 millió forintot követel tőlük a bank a svájci frank drágulása és a hitel felmondásának költségei fejében. Julianna nem tudja elképzelni, hogy elárverezik a házukat, és a velük élő nagymamával együtt az utcára kerülnek. Ő úgy számol, hogy a bank 11 milliónál többet úgysem kapna az ingatlanért, kizárt, hogy ennyiért kalapács alá kerüljön, annak ellenére, hogy az erről szóló értesítést néhány hete megküldte a pénzintézet. Ügyvéd ismerősük kifogást emelt a végrehajtási határozat ellen, talán így nem vesztik el a tetőt a fejük fölül…
Julianna egyébként sem tudja, mi lenne, ha mégis elvennék a házukat. Úgy értesült, a velük szerződött bank csődben van, s talán a jogutód hajlandó lesz újra elindítani egy új jelzáloghitelt, ezzel kiváltva az előző, bedőlt kölcsönöket.
Igen ám, de talán a világon nincs olyan kicsi törlesztőrészlet, amelyet a – kis bővítéssel hétszobásra sikeredett – ház rezsijével, a nagyobbik gyerek gyógyszer- és utazási költségeivel együtt két táppénzen lévő ember és egy nyugdíjas nagymama ki tudna fizetni! Márpedig mégiscsak az volna mindenki számára a legjobb, ha a bankok valóban új szerződéseket kötnének a fizetésképtelen ügyfelekkel, kisebb törlesztőrészlettel és hosszabb futamidővel könnyítve meg a helyzetüket. A legnagyobb probléma az, hogy pang az ingatlanpiac, ezért igen nehéz helyzetben van az az adós, aki szabadulni akar túlterhelt ingatlanától. Nyilvánvaló, hogy a tulajdonos jobb áron tud szabadulni tőle, mint amennyit az árverésen kapna a bank, igaz, mire a vételárból minden követelést kielégít, alig marad valamije. A legtöbb magyar ember egyetlen vagyona a lakása, ezt elveszíteni hatalmas tragédia. Lénárt Mariann azonban úgy látja, itt az ideje, hogy ezt a hozzáállást feladjuk. Tőlünk nyugatabbra természetes, hogy az emberek bérleményben élnek. Bukott hitelből jelentős veszteség nélkül kijönni nem lehet, ezt is el kell tudni fogadni.. Azt pedig senki nem gondolhatja komolyan, hogy a bankok veszni hagyják a pénzüket: amint lehet, igenis el fogják árvereztetni – akár nyomott áron is – a fizetésképtelen ügyfelek ingatlanát. A fennmaradó tartozás pedig üldözni fogja az adóst: nem vehet többé sem ingatlant, sem kocsit anélkül, hogy jelzálog rá ne kerülne a tulajdoni lapra, és a bank minden lehetséges jövedelemből vonni fogja a neki járó részletet.
Az eladósodásnak megvan a maga pontos lélektani forgatókönyve: ha váratlanul csökkenni kezd a család jövedelme, először dönteni kell, hogy a létfenntartás vagy a hiteltörlesztés fontosabb-e. Az adós mindeközben természetesen iszonyatosan szorong, ami megnehezíti a helyes döntés meghozatalát. A közgazdászok ezt hot, vagyis forró állapotnak nevezik. Márpedig jó döntést hideg fejjel könnyű hozni. Vagyis az első lépésnek annak kellene lennie, hogy az adós azonnal értesíti bankját fizetési nehézségeiről, és lehetőséget keresnek együtt – még veszteségek nélkül – a tartozás megfizetésének átütemezésére.
Ehelyett többnyire az történik, hogy az adós megpróbálja fenntartani régi életszínvonalának látszatát, előbb a hitelt nem fizeti, aztán a hitelt hitellel elégít ki. Ez eleinte jól működik, ezért az ügyfél ahelyett, hogy a probléma valódi megoldását keresné, húzza az időt. De előbb vagy utóbb mindent ki kell fizetni. A halogatásnak megvannak a testi következményei: szorongás, depreszszió, betegség és az egzisztencia elvesztése.
Persze van, hogy már nincs is választási lehetőség: kilátástalan a megélhetés, és lehetetlen a törlesztés. Horváth Balázsnéval „csupán” annyi történt, hogy elhagyta a férje. Pedig rendkívül intelligens, kisírt szemei és nyúzottsága ellenére is nagyon szép nő. Ilyesmi mással is megesik, de ő ezzel elvesztette házát, megélhetését, nincs miből rezsit fizetni, gyereket taníttatni, albérletet fenntartani. A család az egyik gyönyörű, de sorvadásnak indult – iskolátlan, óvodátlan – dunántúli falucskában épített át egy parasztházat a külföldön dolgozó szakmunkás férj nagyon jó jövedelméből és természetesen jelzáloghitelből. Öt éve hatmillió forint bankkölcsönt vettek fel; a ház hatalmas lett, gyönyörű, és majdnem kész volt, mikor a férj Ausztriában beleszeretett egy másik asszonyba. Egy darabig fizette a hitelt, és gondoskodott a két iskolás gyerekről, aztán se pénz, se férj, se apa. A férfi a válóperen sem jelent meg, tartózkodási helye ismeretlen, így tartásdíjfizetésre sem tudta kötelezni a bíróság.
A családnak több mint kétszázezer forintos közüzemi tartozása gyülemlett fel, a férj által használt hitelkártyán több mint harmincezer forint, és a bank természetesen felmondta a hitelszerződést. A most már hatmillió-kilencszázezer forintos tartozást egy összegben követeli, ehhez társul körülbelül hatvanezer forint járulékos költség ügyintézési díj, tulajdonilap-kiváltás stb. Az asszonynak nincs szakképzettsége. A 29 ezer forintos emelt családi pótlék mellet bölcsődében kisegítő 42 ezer forint nettóért. Természetesen a nyári szünet idejére felbontották a szerződését a bölcsődében. Addig takarítást, alkalmi munkákat vállal a gyerekekkel, arra viszont esélye sincs, hogy eladja a házát. Nemcsak azért, mert közös tulajdon, hanem mert akinek van pénze a hatalmas otthonra, az nem egy infrastruktúra nélküli faluba fog költözni. A család a nagy házat fűteni nem tudta, most kölcsönkapott panellakásban húzzák meg magukat; a nagyobbik gyereket a legjobbak között vették fel az ország egyik legelitebb gimnáziumába, csak éppen nincs miből kifizetni az ötvenötezer forintos tankönyvcsomagot. Horváthné mappákban tartja a bírósági felszólításokat, kifizetetlen csekkeket, részletfizetésért folytatott levelezéseit, cégenként más színűben, szépen lefűzve. Ha egymásra rakja őket, és rájuk áll, minden sarkot kiválóan kipókhálózhat, más haszna nincs belőlük, mert segítséget egyik intézménytől sem kapott. Például senki nem tudatta vele, hogy nem köteles egyedül visszafizetni a férjjel közös adósságot. Lehetősége volna hivatalos úton megkerestetni férjét, kérhet ingyenes pártfogó ügyvédet a válóperben, kaphatna rendszeres gyermekvédelmi támogatást, ingyentankönyvet, átmeneti rendkívüli gyermekvédelmi támogatást és még egy csomó segítséget is – például a jelzáloghitelt nyújtó banktól is. Addig marad a sírás, a napról napra növekedő adósság, a gyerekeknek meg az üres kenyér huszadika után.
Nagyné Veres Ildikó – aki családi érintettsége miatt, annak érdekében, hogy ötleteket szerezzen a hitelekkel való megküzdéshez – elindította a hitelkarosultak.blog.hu internetes oldalt, ahol nemcsak panaszkodni lehet, hanem hasznosítani a sorstársak és a hitelszakértővé kupálódott bloggazda kismama tanácsait. Az olvasók által írt történetdömpinget olvasva és Horváthné történetét hallva Veres Ildikó a hivatali segítőkészség hiánya mellett azt is jellemzőnek tartja, hogy a hitelező intézmények is csak látszólag tesznek meg mindent azért, hogy kevesebb hitel dőljön be. Többnyire ide-oda küldözgetik az ügyfelet, egymásnak ellentmondó információkat adnak, elmaradás esetén annyi büntetőkamatot, kezelési költséget szabnak ki, hogy nem csoda, ha az ügyfél maradék fizetési hajlandósága is köddé válik. Tudomása van egy bedőlt személyi hitelről, ahol az eredetileg kétszázezer körüli tartozás másfél év alatt megnégyszereződött! Amíg a pénzintézetek az egyoldalú szerződésmódosítás nevű jokerrel a még törlesztő adósokra háríthatják a bedőlt hiteleken keletkező esetleges veszteségeiket, Veres Ildikó szerint ez nem is lesz másképp. Azt mondja, az ügyintézők korrupciója nem jellemző, viszont a tájékozatlanságuk és a felelőtlenségük annál inkább. Nem érzik át annak súlyát, hogy családok életével játszanak. Sokszor már a szerződéskötésnél tudatosan elhallgatják a buktatókat, sajnos sok hitelügyintézőnek csak a jutalék számít: arra a termékre beszélik rá az ügyfelet, amelyiknél a legnagyobb a százalékos részesedésük.
A hitelkárosultak-blogon azonban sikerről is lehet olvasni. Igazi hiánycikk, de volt ilyen is. Egy három gyermekét egyedül nevelő édesanya került nehéz helyzetbe, és halasztást szeretett volna kérni lakáshiteléhez. Az ügyintéző viszont addig tologatta a kérelmét, hogy kifutott az időből, ezért a bank elutasította a kért könnyítést. A bejegyzést viszont a bankban is olvasták, felvették vele a kapcsolatot, és minden további nélkül megadták a halasztást.
Nyilvánvaló, hogy a fogyasztók különféle csoportjai gyakran rosszul mérik fel saját helyzetüket és képességüket, egyszerűen rosszul döntenek lényeges kérdésekben. Ezért az államnak kötelessége valamiféle védelmet nyújtani a családoknak, a közösségnek a súlyos következményekkel járó emberi hibákkal szemben. A Banki Hitelkárosultak Egyesületének elnöke szerint a százezerszám fizetéstelenné vált családok, a bankok és az állam között egyharmad-egyharmad arányban oszlik meg a felelősség a kialakult helyzet miatt. És mit lehetne tenni? Erre vonatkozóan vannak nemzetközi ajánlások: például pénzügyi ismeretek oktatására legyen felelős állami intézmény! A képzés épülj
