Az amerikai kutatók felfedezésének lényege, hogy a buborék szétpukkanása kétlépcsős folyamat. Ha a buborék szilárd vagy folyékony felülettel érintkezik, a felszíni terület minimalizálása érdekében félgömb alakot vesz fel. Bird és kutatócsapata e félgömb megsemmisülését kísérte figyelemmel, és megállapították, hogy a kipukkanás után először egy kisebb buborékokból álló gyűrű keletkezik. E jelenségről ugyan már a korábbi szakirodalom is tudott, viszont a kisebb buborékok keletkezésének módjáról mostanáig még nem írtak a kutatók.
James C. Bird gyermekkorában biztos gyakran fújt szappanbuborékot. De vajon mióta létezik ez a közkedvelt játék? Sir Charles Vernon Boys (1855–1944) angol fizikus szerint a szappanbuborék-fújás legrégebbi emléke a Louvre-ban látható: egy etruszk váza rajza azt bizonyítja, hogy már az ókorban is ismerték ezt a csodálatos természeti tüneményt, ha tetszik, játékot. Lehet, hogy az 1890-ben megjelent tudománynépszerűsítő Soap Bubbles szerzőjének igaza van, viszont a mosás legrégebbi irodalmi leírásánál még nem olvashatunk a buborékfújás elengedhetetlen kellékéről, a szappanról, sem bármi más vízlágyítóról, noha Homérosz Odüsszeiája elég részletes képet fest a mosás munkafolyamatáról. Eszerint Nauszikaá, a phaiák király lánya Pallasz Athéné mesterkedése következtében a tengerhez indult öszvér vontatta szekerével, majd a palotában összeszedett szennyes ruhákat társaival a mosógödrökbe hordta, és „sebesen vetekedve taposták lent a gödörben. / És az egész szennyest hogy tiszta fehérre kimosták, / végül a tengerparton sorban szétteregették / ott, hol a parti kavics legtisztább lett a haboktól”. Az ősi technológia az elmúlt négyezer évben csupán annyit változott, hogy az utóbbi ötven– száz évben gépesítették a taposást vagy sulykolást, a ruhák tisztítását pedig kemikáliákkal gyorsítják, teszik alaposabbá. De nem kizárható az sem, hogy már Nauszikaá is használt, ha nem is mosóport, de valamiféle szappant, csak Homérosz nem tett róla említést, mivel a görögök és a rómaiak szappan helyett különféle őrleményeket – például bablisztet – és alkáli tartalmú földfajtákat alkalmaztak. Ugyanakkor ismerték a szappanfű gyökerét, amely természetes lúgosító, és rendkívül szövetkímélő, vagyis jól használható „mosószer”.
Annál is inkább elképzelhető, hogy Nauszikaá a taposáson kívül szappannal gyorsította az eljárást, mivel az első szappanszerű anyag említése egy babiloni agyagtáblán található, amelyet Krisztus előtt 2800 körül készítettek. De ismeretes az Ebers papirusz leírása is Krisztus előtt 1550-ből, amelyből az egyiptomiak fejlett higiéniás viszonyaira következtethetünk. Mosásra, tisztításra vonatkozó sorokat a Szentírásban is találhatunk, például Jeremiásnál: „Még ha lúgban mosakszol is, és a szappant pazarlod magadra: bűnöd akkor is szenny marad előttem – így szól az én Uram, az Úr.”
Az idősebb Plinius (i. sz. 23–79.) Természetrajzában már kifejezetten sapóról ír, amelyet azonban nem tisztálkodásra, hanem hajuk szőkítésére használtak a germánok és gallok, ráadásul a férfiak. Ettől kezdve egyre több említést olvashatunk a szappanról. Zosimos, az i. sz. 300 körül élt alkimista nemcsak a szappan hatásait, hanem a szappankészítés technológiáját is leírta, hasonlóan a II. században élt római orvoshoz, Galenushoz.
S hogy ez nem csupán titkos tudás vagy megfizethetetlen luxuscikk volt, azt Nagy Sándor egyik hadvezérének, Ptolemaeusnak, illetve az őt legyőző Demetrios Poliorketesnek a története mutatja. A várostromló Demetrios Poliorketes hadizsákmányként jutott az őt megbabonázó szépséges Lamiához, aki fuvoláslányként kezdte pályáját Nagy Sándor udvarában, később azonban áttért a jövedelmezőbb hetéraságra. Amikor Demetrios másodszor is megostromolta és Kassander uralma alól felszabadította Athént, a városra kivetett 250 talanton hadisarcot (körülbelül 1,5 millió aranyforint) Lamiának ajándékozta, azzal az utasítással, hogy költse szappanra. E gesztus természetesen nem a szappan magas árát dokumentálja, még csak nem is Lamia rendkívüli piszkosságára szolgáltat bizonyítékot, hanem egyszerűen arról van szó, hogy a hadvezér meg akarta alázni a várost.
A kora középkori Európában mindenesetre már mindenütt ismerhették a szappant. A kérdés csak az, hogy milyen mértékben terjedt el a társadalomban, vagyis mennyire számított hétköznapinak vagy ritka drágaságnak. A szappan előállítása mindenesetre nem túlságosan bonyolult, és nagy beruházásokat sem igényelt, hiszen csak valamilyen állati vagy növényi zsiradék kell hozzá, meg fahamu. A semleges zsír a vízben főzés közben vegyi reakcióba lép a fahamuval, és megkezdődik a szappanosodás. Persze az állati faggyúból készített szappanok önmagukban egyáltalán nem voltak illatosak, de a növényi olajokból készültek igen, és ezek beszerzése sem lehetett túlságosan bonyolult. Mosáshoz pedig mindegyik szappanféleség jól használható.
És ha van szappan, könnyen lehet belőle buborékot fújni. A szappanbuborék nemcsak a játékra vágyó gyerekeknek, költőknek és festőknek, hanem a tudomány elkötelezettjeinek is felkeltette az érdeklődését. Állítólag már Leonardo da Vinci, később pedig Isaac Newton is kutatta a buborékok tulajdonságait, illetve keresett magyarázatot a tökéletes gömböcskék létrejöttére. Pelagius Palagi (1775–1860) olasz festő romantikus képén Newton épp egy gyermek buborékfújása közben jön rá a fénytörés törvényszerűségére.
Magyarországon a „szappan” szó első előfordulása 1363-ból származik, méghozzá olyan helymegjelölő szóösszetételben (Ketsapanoskuzy), amelyből talán nem túlságosan merész a szappan hétköznapiságára következtetni. A Szappanos családnév legrégebbi előfordulása 1422-ből való, s Szappanos András neve arra utal, hogy ebben a korban virágoztak a szappanoscéhek. S hogy milyen megbecsülésnek örvendhettek, arra vonatkozóan két évszázaddal későbbről van adatunk: 1605-ben Nirő Lőrinc debreceni polgár 23 forint 20 dénárral adósa maradt Musztafa egri agának, aki sajátos módon hajtotta be a követelést: elment az egri piacra, és lefoglalta Szappanos Tamás szappankészletét, majd írást adott neki, hogy a debreceni bíró fizesse ki neki Nirő Lőrinc behajtott adósságát. Ebből a századból maradtak ránk a kecskeméti és a nagykőrösi szappanoscéhek céhszabályzatai, amelyeket 1642-ben kaptak Debrecentől.
A buborékfújáshoz szükséges szappan legkésőbb a XIV. században már sokfelé elterjedt volt nálunk is. Az viszont tény, hogy a középkori, kora újkori kultúrának Európában nem volt feltétlenül része a gyakori fürdés. Ám az erre vonatkozó, sokszor elborzadva idézett forrásokat kellő szövegkritikával kell kezelni. Mert igaz ugyan, hogy például Árpád-házi Margit legendájában azt olvashatjuk: a szent kifejezetten törekedett arra, hogy ruhája ne legyen túlságosan jó posztóból való, se tiszta, ezért ha új ruha viselésére kényszerítették elöljárói, gyorsan elpiszkolta konyhai munkával. Ám a legendában ez a rész nem a piszokhoz való vonzódást akarta bemutatni, hanem a szegénység és az alázatosság iránti elkötelezettséget. Ehhez hasonlóan kell értékelni a Margit fürdőzési szokásait bemutató részt: „Megfürödni pedig vagy az ő lábait megmosni bokáinak fölötte az ő szemérmetességének, tiszta szüzességének miatta, ez őneki mindenestől idegen vala. Tizennyolc esztendeig, miképpen mind a teljes konvent bizonyságot tett róla, soha az ő testét meg [nem] fürösztötte akármely nehéz kórságok után is, kiket gyakorta szenvedett vala.” Nem szabad figyelmen kívül hagyni: ennek a résznek a legendában éppen az a funkciója, hogy szokatlan, rendkívüli do-
logra mutasson rá: a test fizikai tisztaságával szemben a lélek tisztaságához való ragaszkodásra. Tehát ebből az adalékból aligha következtethetünk a középkori emberek tisztálkodási – és szappanhasználati – szokásaira.
Sokkal inkább árulkodó egy 1600-as években íródott francia illemtankönyv, amelyik kissé korlátozta a salernói iskola Regimen sanitatis néven ismert szabálygyűjteményének kézmosásra vonatkozó sorait. Ez a XII. századi tanács még így fogalmazott: ha egészséges akarsz lenni, mosd gyakran a kezedet! Ezzel szemben a XVII. századi illemtankönyv úgy vélte: elegendő háromnaponként egyszer kézmosásra használni a mandulaszappant. Más kérdés, hogy a józansága miatt sokszor példaként említett salernói jó tanácsok a szappant nem kézmosásra ajánlották, hanem sipoly gyógyítására, méghozzá mésszel, kénnel és aranyporral keverve.
De akár háromnaponként használták a szappant, akár gyakrabban, az biztos, hogy a tisztálkodásnak ez a fontos kelléke nem volt ismeretlen. Kérdés azonban, mikortól fújták a középkori, kora újkori Európában és Magyarországon a buborékokat. Biztos adat erre nézvést persze nincs. Az etruszk váza és a következő ábrázolás – a Martin van Cleve (1520–1570) németalföldi festő 1566-os, Levágott sertés című képe hátterében megjelenő buborékfújó gyermek – között több száz év telt el. Valószínűtlen, hogy ez idő alatt a buborékfújás ismeretlen lett volna. A későbbi korokból azonban számtalan adat van szappanbuborék-fújásról. Pierre Mignard 1674-es, Versailles-ben őrzött barokk olajfestményén, a Szappanbuborék-fújó lány című munkán már kifejezetten az érdekes gyermekjátékot láthatjuk. A jómódú, felnőtt ruhába öltöztetett lányka egyik kezében szalmaszállal, másikban tengeri kagyló alakú tálkával fújja a buborékot. Mignardhoz hasonlóan egy másik francia festő, Jean-Baptiste Simeon Chardin 1733-ban festett Buborékfújó fiúja is a játékot és az érdekességet állítja a kompozíció középpontjába.
Talán a legkorábbi magyar buborékfújó-ábrázolásnak mondható az a kis nyomdadísz, amelyet Flavius Eutropius Római történetek című munkájának 1777-es, a debreceni Margitai Istvánnál készített kiadásában, annak is a mellékletén láthatunk. A debreceni szappanfőzők a XVIII. században messze földön híresek voltak, alapanyagban tehát nem volt hiány. Az egyszerű képen puttó látható, aki egy gömbön, talán magán a glóbuszon ül, és szalmaszálával lapos borbélytálból fújja a buborékokat. Előképe akár Rembrandt 1634-es Buborékfújó Cupidója – vagy ennek nyomán készült festmény, metszet is lehetett.
Hogy mi a kapcsolat a szerelem és a buborékfújás között, azt ki-ki eldöntheti maga. A szappanbuborék mindenesetre már korán a hiábavalóság szimbóluma lett; bizonyára ezt akarta láttatni a debreceni rézmetsző, akárcsak azok a költők, akik a XIX. században használták a szappanbuborék-hasonlatot. Verseghy Ferenc 1806-os irányversében, A’ tejáruló Menyecskében a fölösleges álmodozás hasonlataként jelenik meg a szappanbuborékot kergető gyerek képe: „Mondgy nekem olly embert, ki ne építgetne koron-
kint, / Örzsike’ módgya szerint, tündérpalotákot az égben! / Pórok, urak, bölcsek, botorok, mind egyre kiszállván / mostani sorsokbúl magosabb polcokra eszekkel, / olly elevenséggel víjják a’ csalfa jövendőt, / mint mikor a’ gyermek szappanbuborékait űz.”
Petőfi a már korábban is elterjedt szappanbuborék-hiábavalóság hasonlatot 1845 elején írt, A nap című versében érdekes csavarral gazdagította. Az égitest egy szappanbuborékhoz hasonlít, amely este minden áldott nap elpukkan: „Mi az a nap? mi az a nap? / Nem is nap az tulajdonkép. / Ugyan mi hát? … hát semmi más, / Mint egy nagy szappanbuborék. // Valami óriásfiú / Kifúja reggel keleten, / S szétpattan este nyúgaton. – / És ez minden nap így megyen.”
Ehhez képest Tompa Mihály 1848-as Messziről című verse sokkal egyszerűbb, kevesebb nyelvi játékot tartalmazó metaforát használ, akárcsak Arany János 1877-es Meddő órán című verse: „Gondolatom szappanbuboréki / Csillogók, mint odafenn az égi: / De töredék mindkettőnek utja – / Mind szétpattan, mielőtt megfutja.”
A buborékok sorsa ugyanis az, hogy előbb-utóbb szétpattannak. A vékony vízréteget két oldalt elhelyezkedő felületaktív szappanmolekulák borítják, s ha mástól nem, hát a víz párolgásától szétpukkan a szivárványszínben játszó buborék. Épp e sérülékenység miatt lett hasonlattá a tudományos vizsgálódás szempontjából sem érdektelen sok száz éves gyermekjáték, a szappanbuborék.
origo.hu
Befolyásos üzletembert fogtak el a hatóságok a Nagybani Piacon
