Köznapló

Augusztus 7., szombat
Duzzog a Népszabadság. Ellentüntet. Inkább a hirosimai atomtámadás évfordulójára emlékezik nagy képpel, három hasábon, címlapon, holott oda a Magyar Köztársaság új elnökének beiktatási ünnepsége illenék.
Nem csak duzzogás ez.
Japán a második világháborúban megtámadta az Egyesült Államokat, és Németország szövetségese volt. Ezek a tények képezik a magukat liberálisnak, esetenként baloldalinak mondó publicisták írásainak eszmei alapvetését. Mire föl akkor ez a méretes kép a címlapon?
Csak azért kérdezem, mert ellentmondás feszül a tálalás és a történések között. Mert mit is olvasunk a háromhasábos kép alatt a negyedik sorban? „Hirosimában amerikai bocsánatkérésre ezúttal sem került sor.” Ha nem, akkor az Egyesült Államok ma sem bánja a két atomtámadás azonnali következményét, a több mint 200 ezer civil áldozatot. Akkor pedig fölösleges volt nagyképű nagykövetének odacipelnie magát a gyászoló japánok közé. Akinek pesti kartársai okkal sorolhatták Szabadság téri udvartartásukba a magyar sajtó fent említett publicistáit. Mármost kikkel érez együtt a Népszabadság: a japánokkal vagy a bombát Hirosimára és Nagaszakira hajító amerikaiakkal?
Ez az álszentség egyik oldala.
Schmitt Pál személye nem tetszik az MSZP-nek. Arra hivatkozik, hogy a pártállam kedvezményezettje volt. Pozíciókhoz jutott. Tehát lengette a zászlót. Helyben vagyunk. Erre mondják mifelénk: dögöljön meg a szomszéd tehene is… Mert kik is hánytorgatják fel ezt Schmittnek?
Egy olyan párt képviselői és szócsövei, amelynek elitjében Lendvai Ildikó, Kovács László, Gyurcsány Ferenc, Kiss Péter és mások – ki szeniorként, ki juniorként – nemcsak fogták a zászlórudat, de ütöttek is vele azokban a „békeidőkben”. Mégis itt vannak. Nem tűntek el a süllyesztőben, amint a történelem logikája kívánta volna.
De minthogy maradhattak, vegyék tudomásul, hogy a demokráciákban, amelyekre állandóan hivatkoznak – s amelyeket korábban simfeltek –, bizonyos viselkedési normák szerint zajlanak a mindennapok. Értem én: kínos elviselni, hogy a népakarat szinte kisöpörte őket a hatalomból. Nyilván azt hitték – mert sokan közülük ilyennek képzelték a demokráciát –, hogy újra csak az övék lehet mindörökkön-örökké, de…
Az ellenzéki lét nem menti fel őket az alól, hogy köszönjenek, késsel-villával egyenek, naponta tiszta zoknit vegyenek, és ápoltassák rossz fogaikat (Tóth Károly elvtárs elmulasztotta az ügyészségre menet), meg persze ne lopjanak.
És ebbe a sorba tartozik, hogy lapjukban illik az új államelnököt méltó módon köszönteni. Mert ahogy most tették, modortalan volt, és ahogy múlik az idő, egyre inkább röstellnivaló lesz.
Mint a hamis Teller-levél. Tetszenek rá emlékezni?

Augusztus 8., vasárnap
Nehéz erről írni. Kutyáról lesz szó. Merthogy volt egy kutyánk. Öt napig. Ennyit töltöttünk egy fedél alatt. Pedig varázslatos kölyök volt. Tízhetes törpe uszkár. Hazahoztuk, és olyasféle reménnyel álltuk körbe, ahogy a srácok szokták snúrozásnál a feldobott pénzt, mielőtt földet ér. Fej lesz vagy írás? Míg a levegőben van, nem tudni, nyer vagy veszít, aki soron van.
Abban a percben még mi sem tudtuk.
De nem kellett sokáig várni.
Az elkövetkező napok hajnaltól éjfélig Naspolyáról szóltak. A keresztelő egyszerűen zajlott: megöntözte a kaukázusi szőnyeget. Feleségem rongyért szaladt, vízért, tisztítószerért, de épp csak kész lett, a megejtő szemű kiskutya barna motívumokat helyezett el egy másik szőnyegen.
Föl kéne csavarni az összest, ez volt az első agyafúrt ötletem, amelyet továbbiak követtek. Hiába. Ha reggel jógázni akartam, és nyitva hagytam az ajtót, Naspolya rögtön rám ugrott, ha becsuktam, kapart és nyüszített.
De hát itt a kert. Mire való a kert? Vigyük ki.
Kivittük. Pár órája esett, a fű vizes volt a teraszon. Nem szerette, sírt. Behoztuk. Talán majd az előszobában… Elétettük a kosztját, a vizét, a kutyaboltban vásárolt speciális alátétet, amelyre – reményeink szerint – rápiszkít majd.
Nem oda piszkított. Jött utánunk, majd hirtelen megtorpant és zutty. De mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. Abban bíztunk, hogy ha ma nem, akkor holnap, ha akkor sem, holnapután biztosan megembereli magát. De nem.
És mi volt a mi reményünk a macska riadalma mellett!
Czinka Panna háromszor akkora, mint Naspolya, tekintélyét fokozzák a hegyes karmok, nem beszélve a fogairól. Egyszer megharapott, tudom, ha úgy adódik, nincs pardon nála.
Most volt. A kéttenyérnyi szőrcsomó, ez a kutyának alig nevezhető törpe valami kettőt vakkantott, és a mi izmos macskánk meg sem állt a kert végéig. Nem bánta a vacsoráját sem.
Mi is félbehagytuk a miénket. Jött a kicsi lány, jelentette, hogy Naspolya lekakálta a zsiráfot. Botrány! Az állatkerti látogatás óta a hosszú nyakú kiemelt szeretetet élvezett játékai közt. Most ott feküdt lefosva.
Lányunk elkomorult. Ekkora tapintatlanságra nem számított. S arra sem, hogy a macska teljes emigrációba vonul. Eltűnt, és hiába hívogattam, reggelire sem került elő.
A harmadik nap telt el úgy, hogy a feleségemet kizárólag vizesvödörrel, felmosóronggyal s egy flakon Domestosszal a kezében láttam. Cikázott ide-oda, hol az előszobában, hol a teraszon tűnt fel. Lányunk Kanadából küldött kardigánját a kutya fogai közül szedte ki, az én szalmakalapomat már nem tudtam megmenteni. Rágott karimával mostantól csak a kerti madárijesztő hordhatja.
A következő napon ebédre mindenki hideget evett. Éjjel a kölyökkutya az ágy mellé telepedett, és csak akkor maradt csendben, ha egyikünk sem távolodott tőle egy méternél messzebbre. Ha egyikünk álmában fordult, és két arasszal odébb került, fölpattant, sírni, ugatni kezdett. Alvásról szó sem lehetett.
Szemünk alatt fekete karikák, a szőnyegeken barna foltok, lelkünkben viszont derengeni kezdett a felismerés: a kutya elfoglalta az életterünket! (Tudom, a műkedvelő antifasiszták fülét pöcköli a szó. Ha fölkerekednek, és kijönnek a belvárosból kutyapiszkot takarítani, eszükbe sem jut a Lebensraum.)
Azt hiszem, mi nem vagyunk kutyások, mondtam a feleségemnek a negyedik nap estéjén. Sokfélék az emberek, van köztük macskás, kutyás, van papagájos, akvarista, bélyeggyűjtő; mit szólnál, ha hétfőn beiratkoznék egy akvarista tanfolyamra? Jó, de mi lesz addig Naspolyával? – kérdezte, s hangjából kiéreztem egyfajta várakozást. Történelmi pillanat volt. Meg kellett mutatnom, hogy ura vagyok a helyzetnek. Másnap visszaviszem, mondtam.
És másnap visszavittem.
Azóta a macska reggel és este is jár kosztolni, ebédre meleget eszünk, a szőnyegek visszanyerték a színüket, s amikor kora reggel belefeszülök a budzsangászanába, senki sem ugrik a hátamra.
Valahogy mégis hiányzik. Ezt abból gondolom, hogy ma a zöldségesnél a padlizsánra mutatva két nagyobb naspolyát kértem.
Az asszony elmosolyodott. Nem viszonoztam.

Augusztus 10., kedd
Nyilvánosságra hozták a számokat, és kiderült, hogy a kínai gazdaság megelőzte Japánt, és immár a második az Egyesült Államok mögött. A hírmagyarázók, az elemzők, a szakma mindentudói egymásra licitálva elemzik a tényeket, jósolják a jövőt, leginkább mégis azt adják tudtunkra, hogy rájuk figyeljünk, másra nem érdemes.
Én másként gondolom.
Mert miről is van szó?
A kínai mentalitásról. Egy nagy kultúrából táplálkozik, melynek ereje alig engedi változni, hiába múlik el fölötte ezer év. Su La-ce 897-ben foglalta írásba Lin-csi apát tanításait. Sári Lászlónak köszönhetően magyarul is olvashatók, s közülük a harmincnegyedik azt mondja el, mint háborgott az egyik tanítvány a mester ellen. Egy éve volt már a kolostorban, tanult, dolgozott, meditált, lelke nyugalmára mégsem lelt. Rossz mester voltál, Lin-csi, itt hagylak! – vágta oda elkeseredetten.
A mester válaszul elmondta neki találkozását egy öreg parasztemberrel. Mindig ugyanazon az úton járva látogatta meg a gyermekeit, akik a hegy túlsó oldalán laktak, és minden alkalommal vitt a zsebkendőjében egy kevés földet. A mester egyszer rákérdezett, miért. A család egyik része a hegy innenső felén él, a másik a túlsón, kezdte mondani az öreg. Elég nehéz átmászni a túloldalra, úgy döntöttünk hát, hogy odébb hordjuk a hegyet.
De a hegy óriási! Lehetetlen elhordani, szólt közbe az apát. Ó, cseppet sem lehetetlen. Ha mindegyikünk elvisz a hegyből egy marékkal, maiak, holnapiak és az unokáink unokái ugyanúgy, a hegy egyre kisebb lesz, mi pedig egyre többek, és közelebb kerülünk egymáshoz, fejezte be magyarázatát az öreg parasztember.
Ezért tart itt Kína.
Minden egyéb magyarázat csak szószaporítás.
Talán az is, hogy sosem élt ilyen iszonyú tévelygésben a világ, mint ma. Miért? Mert tudósaira esküszik. Azoktól kér tanácsot, holott a bölcsektől kéne.
Hogy honnan lehet tudni, ki a bölcs? Felismerésük nem könnyű, hisz épp azért nevezhetők annak, mert – ellentétben a tudósokkal – nem állítják, hogy ők azok. Rejtőzködve élnek, hivalkodás nélkül, egyszerűen.
Csak az őszinte szándékúak találnak rájuk. Előttük viszont megnyílnak.

Augusztus 11., szerda
Úgy volt, átmegyünk Bécsbe. Megnézzük a múzeumban a Bruegheleket, sétálunk a Kärtnerstrassén, kiülünk egy teraszra, és finom kávét iszunk. Valamelyik könyvesboltban találok végre albumot a kínai festőtől, Qi Baishitól, akit mi Csi Paj-si néven ismerünk, kivisszük a Práterbe a kicsi lányt, a feleségem meggusztálja, mit hordanak a bécsi nők.
Semmi sem lett belőle. Egy rossz mozdulat a lépcsőn – a bal lábamban izomszakadás. Egyszeriben megváltoztak a kívánságok.
Minél kisebb fájdalommal kiérni a fürdőbe. Lekérni a polcról Bobrowski könyvét, a Levin malmát, ezt vélni most a legjobb olvasmánynak. Arra gondolni, hogy egy darabig elodázható a fogorvos.
Fél 11-kor próbálok felülni az ágyban. Ekkor száguld el vizet hasítva a Dunán Bécs felé a szárnyashajó. Fájdalmat érzek, de nem törődöm vele.