Kutyaruha Hunnia csipkéből

A Japánban megrendezett idei csipke-világkiállítás egyik látványosságának számított a csipkés esküvői kutyaruha. Az alkotás készítője, Turós Éva lapunknak elmondta, hogy Nyugaton a csipkeverők manapság terítők helyett lámpákat és más használati tárgyakat készítenek csipkéből. A hazai viszonyokról szólva úgy fogalmazott: az elmúlt években éppen azt tették tönkre, amire a világ kíváncsi lenne belőlünk.

Ön harmadik helyezést szerzett a nemrégiben, Japánban megrendezett csipke-világkiállításon. A szervezők milyen műveket vártak?
– A Nemzetközi Csipkeszövetség kétévente tart pályázattal egybekötött világkiállítást. Idén vert és varrott csipkés menyasszonyi ruhákkal lehetett versenybe szállni. Arra törekedtem, hogy az esküvő valamennyi fontos kellékét elkészítsem csipkéből. Így a menyasszonyi ruha mellett cipővel, férfi bocskaival, kutyaruhával, étkészlettel és tányérokkal pályáztam.
– Honnan jött az ötlet, hogy a menyasszonyi ruhán kívül mást is alkosson?
– Amikor a pályázati kiírást elolvastam, azonnal eldöntöttem, hogy kiskutyáknak szánt ünneplőöltözéket is készítek. Az ölebeket külföldön, különösen Ázsiában óriási kultusz övezi, sok kutyabarát jeles eseményekre díszes ruhát csináltat kedvencének. A csipkés kutyaruhának egyébként nagy sikere volt a kiállításon. A menyaszszonyi ruha és az ebeknek szánt csipkés ünneplő után a vőlegény öltözetét sem hagyhattam el.
– Pontosan milyen csipketípust és milyen motívumokat használt fel?
– Tradicionális magyar motívumokat használtam. A menyaszszonyi ruhára életfát csipkéztem, aminek tetején tulipán található, mindezt apró, a japán cseresznyevirághoz hasonlító virágokkal vettem körül. Munkáimat az úgynevezett Hunnia csipke technikával készítettem el.
– Mit érdemes tudni erről?
– Ezt a technikát Fáy Aladárné kísérletezte ki 1905 táján, méghozzá úgy, hogy a sárközi főkötőhímzést, valamint a kalotaszegi és a somogyi pásztorfaragásokat ültette át csipkére. A motívumok és a módszer elválaszthatatlanul kötődik Magyarországhoz és a magyar hagyományokhoz. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az 1930-as évek nemzetközi versenyein keresztelték el a technikát Hunnia csipkének.
– Ön miképpen akadt rá erre az ízig-vérig magyar módszerre?
– Először – jó pár esztendővel ezelőtt – múzeumokban, szakkönyvekben láttam ilyen csipkéket. Ám pusztán a képekről és az elkészült darabokról még húszéves csipkeverői tapasztalatommal sem tudtam megállapítani, mi módon lehet Hunnia csipkét verni. Később megtudtam, hogy a kétezres évek elején már csak egyetlen asszony, Ónodi Szabó Sándorné ismerte a Hunnia csipke készítésének titkát. Ő egyébként nem más, mint Fáy Aladárné unokája. Felkerestem és megtanultam tőle, miként lehet Hunnia csipkét verni, s ma már társaimmal határon belül és kívül tanítjuk ezt az egyedi, hamisítatlan magyar technikát.
– A csipkézés időigényes…
– A versenyt megelőző kilenc hónapban minden nap nyolc órát csipkéztem. Ha csak az átlagos órabért és a felhasznált anyagok árát vesszük alapul, munkám értéke elérheti a hárommillió forintot.
– Meg is vennék ennyiért?
– Külföldön talán igen. Úgy tudom, hogy a hazai csipkések inkább kedvtelésből vagy pályázatokra készítenek csipkéket. A Mesterségek Ünnepén ugyan eladnak néhány csipkés terítőt, de nagyobb kereslet idehaza eddig nem mutatkozott. Tőlünk nyugatra más a helyzet, igaz, ott a csipkések ékszereket, divatos báli ruhákat díszítenek csipkével, sőt mindennapos használati tárgyakat, például lámpákat készítenek.
– Idehaza miért nem kapni csipkével díszített eszközöket?
– Az okok túlmutatnak a csipkeverésen. A világkiállításra gyertyát, fotóalbumot, edényeket és levélpapírt is készítettem, ám jóformán alig találtam kézműveseket. Az elmúlt időszakban sokan egyszerűen visszaadták az ipart, felhagytak mesterségükkel, és ma már nagyítóval kell keresni a keramikusokat, gyertyaöntőket, ötvösöket, pedig a magyar kézművesség világhírű. A mögöttünk hagyott években éppen azt tették tönkre, amiért a külföld kíváncsi ránk.
– Az állam szerepvállalása hiányzott?
– Hogy politikai vagy gazdasági folyamatok vezettek-e idáig, nem tudom. Abban ugyanakkor biztos vagyok, hogy a hazai kézművesség támogatása elengedhetetlen. Manapság szinte kizárólag olyan ruhák, lakberendezési tárgyak kaphatók, amelyek vagy jellegtelen tömegtermékek, vagy – ami rosszabb – más kultúrák szimbólumait hordozzák. Pedig a magyar népművészet motívumaival is lehetne a kor ízlésének megfelelő tárgyakat készíteni, hozzájárulhatnának ahhoz, hogy megtartsuk identitásunkat és ápoljuk népművészetünket.