Svédasztal

Adam LeBor Budapestről tudósító brit újságírót a magyarországi balliberális oldal „sajátjaként”, a jobboldal ellenfeleként könyvelte el egészen július 26-ig. Amikor mindkettő nem kis meglepetésére lapjában, a londoni The Timesban a magyar kormányt éltette, amiért szembeszállt a Nemzetközi Valutaalappal és az Európai Unióval – hasonlata szerint éppúgy, ahogy 1956-ban a nemzeti szuverenitásért küzdő ötvenhatosok Moszkvával. Cikkét azzal a mondattal fejezi be, hogy „Magyarország lázadása a kapitalista despotákkal szemben ezúttal talán szikrát gyújt”.

Adam LeBor a The Times közép-európai tudósítója, de rendszeresen ír az Economist, a The Sunday Times és több más lapnak, köztük a Monocle című elegáns havilapnak is. Nyolc könyv szerzője, egyebek mellett megírta Szlobodan Milosevics életrajzát, valamint jaffai arab és zsidó családok történetét a Jaffa – Narancsok városa című munkájában. Első regényét Budapest protokoll címmel az Agave Kiadó adta ki. A leedsi egyetem nemzetközi történelem és arab szakán végezte tanulmányait.

The Timesban megjelent cikke a magyarországi ideológiai szakadék mindkét oldalán robbant. Miért védte meg hirtelen az Orbán-kormányt olyan ékesszólóan, a Nemzetközi Valutaalaptól és az uniótól való függetlenedéséért vívott harcát az 1956-os forradalomhoz hasonlítva, amikor a múltban mindenfajta magyar jobbközép kormány egyik legkeményebb bírálója volt?
– Először is hiszek a nemzeti szuverenitásban. Minden országnak joga van eldöntenie saját sorsát. Egy ország sorsát nem nemzetek fölötti intézményeknek kell eldönteniük, mint amilyen az Európai Unió vagy a Nemzetközi Valutaalap. Ebben mindig is hittem.
– Ön euroszkeptikus?
– De még mennyire! Amikor cikkemről beszéltem lapommal, megállapodtunk abban, hogy a kérdést globális szövegösszefüggésbe helyezem. Vitát akartam provokálni. Ami a jelek szerint sikerült. Igen, euroszkeptikus vagyok, mint lapom is. Nem abban az értelemben, hogy kételkedünk a béke és a harmónia európai eszményében, hanem abban, hogy kételkedni kell az európai szuperállam feltartóztathatatlan növekedésében és abban, hogy az „euroelit” például eltökélten ránk kényszerítse a lisszaboni szerződést. Emlékezzünk csak arra, hogy mi történt Írországban, amikor a nép a liszszaboni szerződés ellen szavazott! Lényegében ismételt szavazásra kényszerítették őket, és akkor már a helyes választ adták. Milyen demokrácia ez? Mint Brecht mondta azután, hogy a munkások 1953-ban Kelet-Németországban felkeltek: a kormánynak könnyebb lenne feloszlatnia a népet, hogy helyette újat válasszon. De – ami fontos szempont – ez általánosan elfogadott álláspont Nagy-Britanniában, amelyet oszt a baloldal, a jobboldal és a közép. Nem kérdőjelezik meg, kivéve az eurofanatikusokat.
– Van ma egyáltalán nem euroszkeptikus brit lap?
– Lényegében nemigen. Általános az euroszkepticizmus. Talán a The Guardian inkább rokonszenvezik az európai projekttel. De lapom, a The Times társaival együtt hisz a nemzeti szuverenitásban.
– Ön euroszkeptikus, a brit lapok euroszkeptikusok, a britek euroszkeptikusok. Akkor miért tagja Nagy-Britannia az Európai Uniónak?
– Az euroszkepticizmus és az Európai Unióval szembeni ellenségesség két dolog. Az euroszkeptikusok javítani akarnak a dolgok menetén. Furcsa, hogy maga az euroszkeptikus kifejezés csaknem sértő szóvá alakult. Kétkedéssel kell viszonyulnunk minden olyan intézményhez, amely meg akarja mondani, hogy nekünk mi a legjobb, függetlenül attól, hogy helyi, országos, multinacionális vagy nemzetek fölötti intézményről van szó. Az aktív polgárok kétkedő polgárok.
– Nigel Farage-t, a brit Függetlenség Párt európai parlamenti képviselőjét euroszkeptikusnak tekinti, mint sokan mások?
– Nigel Farage és a UKIP túl van az euroszkepticizmuson. Ott akarják hagyni az Európai Uniót, de ez a politika mára kivitelezhetetlen a gyakorlatban. De ha az ember azt vizsgálja, mi történik az EU-ban, olykor megértem a kilépés melletti érvelést. Mondok egy példát. Az unió saját számvevői 15 éve nem hajlandóak aláírni az éves számviteli kimutatást, mivel nem nyújtanak kellő magyarázatot arra, hogy mi történik a költségvetéssel. El tudja valaki képzelni, hogy ilyen magánvállalat vagy nemzetközi konszern még mindig létezne? Azután itt van a most alakuló európai diplomáciai szolgálat, amelynek legtöbb tagja már az Európai Unió intézményeiben dolgozik, azaz megvan a kellő „mentalitásuk”. Mármint az európai szuperállam szemszögéből. Miért lenne szükségünk erre az új nemzetközi testületre, amely eurómilliárdokat emészt fel, és több ezer embert foglalkoztat? Talán ettől kevesebb háború lesz? Vagy hirtelen kitör a világbéke és -harmónia? Vége lesz a globális felmelegedésnek? Kétlem. De mindannyian a zsebünkből fizetünk ezért a szép kísérletért. Hogyan adnának számot nekünk cselekedeteikről?
– Éveken át a magyar jobboldali kormányok erős kritikusának tekintették. Mire vélhetjük a pálfordulást?
– Nem pálfordulásról van szó. De a magyar társadalom sajnos olyannyira polarizált, hogy mindenki mindenki mást baloldali vagy jobboldali címkével akar ellátni. Az elmúlt években számos, a baloldalt bíráló cikket írtam. Arról, hogy a volt kommunista elit miként gazdagodott meg. A korrupcióról és a 2006-os rendőri brutalitásról, de e cikkeket valahogyan nem vették észre. Felidézhetem például a 2007 márciusában Demcsák Zsuzsáról írt igen kritikus cikkemet a The Timesban, amelynek megjelenése másnapján Demcsák visszalépett kormányszóvivői posztjáról. Sokan kérdezték akkor, hogy miért bírálom a szocialista kormányt. Noha egyszerűen a megfelelő újságírói úton jártam. Igyekszem tárgyilagos maradni. Egyik héten a baloldalnak tetszem, és a jobboldal ítél el, a másik héten ennek ellenkezője történik.
– A balliberális magyar sajtó meglehetősen bizarr magyarázatokkal szolgált az őket sokkoló mostani cikkére. A Népszava például azt írta, hogy mivel lapja „ultrakonzervatív”, egy hullámhosszon van az Orbán-kormánnyal. Ami meglehetősen furcsa beállítás, hiszen az „ultrakonzervatív” nézőpont az Orbán-kormány lépéseinek éppen ellenkező értelmezését, vagyis a valutaalap és az unió ádáz védelmét feltételezné…
– Ha a Népszava vagy a HVG tanácstalanul áll egyik cikkem fölött, akkor kérdezzenek meg, hogy miért írtam, ahogyan ön is és a Népszabadság is megtette. Így jobban tudják tájékoztatni olvasóikat, mint spekulációkkal. Meg nem egészen értem, mi az ultrakonzervativizmus abban, hogy szembe kell nézni a kapitalista despotákkal. Hogyan jellemezheti valaki írásomat ultrakonzervatívnak?
– Én is éppen a fordítottját kérdezem: hogyan sikerült publikálnia egy ilyen „baloldali” cikket a konzervatív lapban, amelyet akár Naomi Klein, minden antiglobalista „anyja” is írhatott volna?
– Mai világunkban ezek a régi „baloldali” és „jobboldali” címkék már haszontalanok. A The Times véleményoldalán mindenfajta álláspont megjelenhet. Ott nem egy „nagy testvér” válogatja meg, hogy milyen irányultságú álláspont jelenjék meg. A Magyar Nemzetnek éppen úgy a javára válna, ha balliberális írásokat közölne, mint ahogyan a Népszabadságnak, ha ott jobboldali publicisztikák láthatnának napvilágot. A magyarországi lapokban folyamatosan a saját álláspontot megerősítő hangok hallhatók. Egyébként rövid cikkem visszhangjával is meg vagyok elégedve.
– Ön szerint nálunk a balliberális sajtó miért pártolja szinte automatikusan a nemzetközi intézmények érdekeit, ha azok ütköznek a nemzeti érdekekkel?
– Érdekes kérdés. Talán azért, mert úgy gondolják, hogy a nemzeti érdekeket legjobban nemzetközi prizmán keresztül lehet vizsgálni. De talán tőlük kellene megkérdezni. Lehet, hogy azt hiszik, egy kis ország jövőjét legjobban az szolgálja, ha a nemzetközi intézményekhez zárkózik fel. Így is lehet érvelni. A gazdasági autarkia ma már nem választható út.
– A The New York Times tudósítóját 2008-ban azért utasították ki Zimbabwéből az ottani elnökválasztási kampány idején, mert – Mugabe elnök szavai szerint – „újságírást követett el”. Mit gondol: a balliberális sajtó szemében ön szintén „újságírást követett el” azzal, hogy bírálta azon globális pénzintézeteket és multinacionális intézményeket, amelyek szuverenitásunkat akarják leszalámizni, és amelyekre éppúgy nem szavazott a nép, mint egykor a kommunistákra?
– Az írásomban semmi rendkívüli nincs, csupán – mint már mondtam is – mindennapi brit euroszkepticizmus. Azt hiszem, bizonyos szempontból a cikkemre érkező reagálások svédasztal jellegűek voltak: mindenki azt a tálat emeli ki, amelyiket szereti. Írásom erősen megvédte a magyar állásfoglalást az IMF-fel és az EU-val szemben, ugyanakkor erősen bírálta a kormány politikáját az olyan független intézmények tekintetében, mint a média és az Alkotmánybíróság. Úgyhogy a jobboldalnak tetszett az IMF bírálata, de nem a kormányé. A baloldalnál meg fordítva volt a dolog.
– Dean Baker amerikai közgazdász, a Gazdasági és Politikai Kutatóközpont egyik alapítója két nappal az ön nagy vitát kiváltó cikke után megjelent írásában azt írta a The Guardianben, hogy gyomorforgató, amikor az a Nemzetközi Valutaalap követel megszorításokat, amelyik közgazdászait ötvenéves koruk után hat számjegyű dollárösszeggel küldi nyugállományba. Baker lapunknak adott interjújában azt mondta, hogy a külföldi sajtó azért támadja most Magyarországot, mert a média egyre inkább a pénzügyi világgal azonosul. Egyetért ezzel?
– Én azt hiszem, hogy inkább bizonyos megkövesedett álláspontokról van szó. Mint például arról, hogy megszorításokra szükség van, az IMF-nek igaza van, és azt kell tennünk, amit mondanak. Ám ezeket az álláspontokat meg kell kérdőjelezni. Függetlenül attól, hogy lehetnek akár helyesek, akár nem. Az újságíróknak egyik feladatuk, hogy az ilyen ortodox álláspontokat kételylyel kezeljék. Eretnekség lett az IMF megkérdőjelezése. De az új budapesti kormány beleegyezett a 3,8 százalékos költségvetési hiányba. Nem azt mondta, hogy mindenkinek 16. havi fizetést és százezer forint értékű ingyen nemzeti kötvényt adunk. Úgy döntött a növekedés mellett, hogy csökkentette a vállalkozások adóját és a személyi jövedelemadót azért, hogy segítsen a szürke- és a feketegazdaság kifehérítésében. Ezek pozitív lépések, és e gazdaságpolitika teljességgel jogos. A piac – a mindenható hatalom, amelytől mindenkinek annyira kell tartania! – pedig eddig ésszerűen viselkedett. A kincstári kötvények legutóbbi kibocsátását tíz százalékkal túljegyezték. Ez a bizalom jele. Kár, hogy Magyarországon anynyira sarkítottak az egymással szemben álló oldalak. A balliberálisok feladata lenne, hogy védelmükbe vegyék a szegényeket, és hogy aggódjanak a megfelelő újraelosztás és a társadalmi igazságosság kérdései miatt. Meg kellene kérdezniük: hogy jön ahhoz az IMF, hogy idejöjjön, és megmondja nekünk, mit tegyünk? A lakosság egyharmada a szegénységi küszöb határán él. Nyolcévnyi szocialista kormányzást követően. Vannak olyan falvak az ország keleti felében, ahol az embereknek nincs vécéjük. Cigány családok laknak bádogkunyhóban. Igen, az újságírók feladata, hogy védelmükbe vegyék a védteleneket. Magam is írtam a magyarországi szegénységről, korrupcióról úgy, ahogyan az a valóságban létezik bal- és jobboldali kormányok idején. Azt hiszem, hogy a kormánynak az IMF-fel kapcsolatos álláspontja helyes volt, és ezt írtam le. Azt is hiszem, hogy a médiával és a független intézményekkel kapcsolatos fejlemények igencsak aggasztóak, és erről még fogok írni. Igaz az, hogy a kormány eddig példa nélküli kétharmados többséget kapott, de ez azt is jelenti, hogy egyharmad nem szavazott a Fideszre, és ez az egyharmad szintén a társadalom része. Mindent elkövetek, hogy biztonságosan hajózzam a magyar politika sziklás és cápáktól hemzsegő vizein. És hogy olykor írjak az ország fantasztikus zenéjéről, művészetéről, kultúrájáról, ételeiről, borairól, mivel Magyarországon az élet nem merül ki a politikában és az IMF-ben. Márpedig minderről a világnak szintén tudnia kell.