Vörös gyilkosok érinthetetlen szíve

A kommunista rendszer sok vért ontott világszerte, de a legsúlyosabb tombolást Ázsiában tapasztalták az ott élők. A kínai kulturális forradalom vagy Pol Pot Demokratikus Kampucseája ráadásul nem történt olyan régen, hogy az érintettek megtört vénemberekként meséljenek róla, ellenben ott élnek áldozatok és fegyőrök egy városban, egy utcában, lelkükben súlyos titkokkal.

Köddé vált apartheid. A Dél-afrikai Köztársaságnak ötvenmillió lakója van, 9,1 százalékuk fehér bőrű. Ez a több mint négymillió ember bírt szavazójoggal az apartheid idején, s vett részt olyan választásokon, amelyek annyiban mindenképp demokratikusak voltak, hogy a fehér lakosság választhatott a különböző pártok közül. A fehérek pedig úgy döntöttek, hogy 1948-ban bizalmat szavaznak a Nemzeti Pártnak, amely elkezdte a köztársaság kiépítését az akkori brit gyarmati függés helyett, és intézményesíti a feketék elnyomását. A Nemzeti Párt ezt követően 11 választást nyert meg, és csak az 1994-es, immáron mindenki számára szabad választáson győzte le az azóta pozíciójából kirobbanthatatlan kormánypárt, a Nelson Mandela vezette Afrikai Nemzeti Kongresszus. Az 1994-es választásokon a Nemzeti Párt (amely az apartheid lebontását ígérte) 3 983 690 szavazatot kapott, azaz szinte a teljes fehér lakosság ide szavazott. Ezt követően a fehérek főként az apartheidévek alatt szinte vegetálás szintjén tartott Progresszív Párt utódját, a Demokratikus Szövetséget támogatták, amely mindig nyíltan ellenezte a feketék elnyomását. Ne feledjük, az 1992-es népszavazáson még mindig egymillió fehér akarta fenntartani az apartheid rendszerét! A jelek szerint azonban a faji alapú megosztottság iránti igény néhány hónap alatt úgy eltűnt, mint könnycseppek az esőben.

Duch elvtárs, a hírhedt Tuol Szleng börtön egykori parancsnoka megkapta a maga öszszesen 19 évnyi büntetését azért, mert húszezer embert kivégzett. A Kang Kek Iew megtalálásával hirtelen ismertséget szerzett ír fotóriporter, Nic Dunlop szerint a férfi teljesen érzelemmentesen fogadta a bíróság ítéletét, előre megírt bocsánatkérése csak szavakban volt szívhez szóló, a rettegett Duch valójában semmiféle megbánást nem tanúsított. Ahogy egyetlen más törvényszék elé állított egykori kínzó sem. A valamikori vörös khmer parancsnokok egytől egyig áldozatnak tartják magukat, a rendszer áldozatainak, akiknek az volt a feladatuk, hogy teljesítsék a kegyetlen parancsokat. Maga Duch is azt mondta, ő éppen olyan áldozat, mint az a húszezer, akit megkínoztatott és kivégeztetett.
Az egykori katonákat a vörös khmerek a parasztgyerekek közül szedték össze, ideológiai tréningnek vetették alá, majd csatasorba állították őket. A fegyver azonban nem tette a fiatalokat igazi katonává. Neou Kassie a Kacs Roteh-i megsemmisítőtábort saját bevallása szerint azért élte túl, mert tudott mesélni, a fegyveres gyerekek pedig tátott szájjal hallgatták az Ezópus-meséket és a khmer állattörténeteket. Az akkori tizenévesek ma negyvenes-ötvenes éveikben járnak, s általában ugyanúgy Kambodzsában élnek, mint akkoriban, az általuk megkínzott áldozatok között. Az AFP által megszólaltatott egyik egykori katona szerint semmi oka félni a bosszútól, hiszen ő személyesen semmi rosszat nem tett, csak parancsot teljesített. Az áldozatok túlnyomó része azonban szívesen bosszút állna, ám a törvények ezt nem teszik lehetővé, az igazságszolgáltatást meghagyják a nemzetközi törvényszékre, amely roppant lassan és körülményesen működik, az egykori őröket és gyilkosokat pedig nem érinti a hatásköre.
A múlt árnyai láthatóan azokat az egykori kínai vörösgárdistákat sem kínozzák, akik a kulturális forradalom idején voltak élet és halál urai. A gárdisták 14 és 24 év közötti iskolások voltak, akik 1966-ban Mao Ce-tung (Mao Zedong) pártfőtitkár utasításra kezdték el harcukat, míg vérbe nem fojtották a reguláris csapatok a tombolást. Hu Csin-tao (Hu Jintao) jelenlegi kínai elnök a Csinhua Egyetem „Április 14.”, Ven Csia-pao (Wen Jiabao) miniszterelnök pedig a Pekingi Geológiai Főiskola „Vörös Kelet” gárdájának tagja volt. A vörösgárdisták komolyan vették, hogy el kell pusztítani a régi rendszert, és új világot kell építeniük, de persze számukra az első nyilvánvalóan a pusztítás volt. 1966. augusztus 5-én a Pekingi Általános Egyetem gyakorlóiskolájában diákok megölték Pian Csong-jünt (Bian Zhongyun), az iskola párttitkárát és igazgatóhelyettesét. Pian volt az első tanár, akit megöltek, őt még nagyon sokan követték. Három hét múlva az iskola vörösgárdistái meglátogatták a Tienanmen teret, ahol találkoztak Maóval, s egyikük, Szong Pin-pin (Song Binbin) a nagy kormányos karjára tűzte a vörösgárdista-karszalagot. Akkori beszámolók szerint Mao megjegyezte, változtasson nevet (Pin-pin kedvest jelent). A 18 éves lány onnantól Szong Jao-vu (Song Yaowu), azaz Harcias Szong lett. Iskoláját nem sokkal később átnevezték A vörösök háborút akarnak középiskolává.
A harcok kiteljesedtek, majd Maónak elege lett a dúlásból, és párton belüli ellenzékét is sikerült letörnie, így hatalmas mészárlást kezdett a vörösgárdisták soraiban. A kulturális forradalom végül Mao halálakor, 1976-ban ért véget, a Kínai Kommunista Párt elítélte a kihágásokat, és egyúttal lezárta az ügyet. Szong Jao-vu az Egyesült Államokba távozott, nevét Jan Szongra változtatta, lediplomázott a Massachusetts Institute of Technology nevű elitegyetemen, megházasodott és boldogan élt kisfiával. Máig nem tisztázott, hogy milyen szerepe volt az igazgatóhelyettes meglincselésében, saját bevallása szerint csak annyi, hogy megpróbálta harcias társait lecsendesíteni. Iskolája alapításának 90. évfordulóján hosszas cikket írt bemutatkozásul, ám az 1966-os eseményeket semmilyen módon nem érintette, ahogy az is általános, hogy az egykori vörösgárdisták közül szinte senki nem vállalja a felelősséget a vérontásért. A kulturális forradalom tíz éve alatt hárommillió ember halt erőszakos halált.