A chartás értelmiség kiégése

Ahogy eltelt az Orbán-kormány első száz napja, úgy kezdtek el futószalagon születni a különböző elemzések. A politikai porond valamennyi szereplője a saját valóságértelmezése alapján próbálta megvonni a mérleget az új kormány tevékenységéről. Míg a Fidesz–KDNP híveinek véleményét leginkább az óvatos derűlátás jellemezte, addig az ellenzéki pártokkal szimpatizálók a hatalmat gyakorlók gyenge pontjaira igyekeztek rátapintani, nem egy esetben az alantas kijelentésektől sem visszariadva. Természetesen valamennyi elemzés elkészítése mögött kimondva-kimondatlanul ott lebeg a közelgő önkormányzati választások árnya, amely a Fidesz újbóli győzelme esetén évekre bebetonozhatja a tavasszal kialakult erőviszonyokat. Nem csoda, hogy a balliberális térfélen mindez sokakat szorongással tölt el. Pedig akinek tiszta a lelkiismerete, annak nincs félnivalója.
Mivel szabad országban élünk, ezután is mindenkinek joga lesz arra, hogy a nyilvánosság elé tárja a közügyekről alkotott álláspontját. Így például az áprilisban, az országgyűlési választásokon az MDF jelöltjeként hatalmasat bukó Debreczeni József éppúgy féltheti a demokráciát a Fidesztől, ahogyan a jóslataival rendre felsülő Lengyel László is nyugodtan kifejtheti unalomig ismert téziseit a neoliberális gazdaságpolitika általa üdvösnek tartott voltáról, valamint arról, hogy Orbán Viktornak előbb-utóbb le kell majd mondania. Ugyanígy nincs akadálya annak, hogy a mostanában feltűnően hallgatag Kende Péter életrajzi munkának álcázott mocskolódásaival indítson újabb rohamot a civilizáció és a jó ízlés ellen, és persze ne feledkezzünk el a baloldali sajtó egyéb kiválóságairól sem, akiket senki sem fog megakadályozni abban, hogy tovább folytassák végtelenített fanyalgásukat.
Az Orbán-fóbiások népes gyülekezetének azonban arra a tényfeltárásra sem ártana reagálnia, amit megalakulása óta az új kormány végzett el. Tudomásul vesszük ugyanis, hogy az MSZP közeli ATV kamerái előtt a szokásos harcias formáját hozó Lengyel László szerint a Fidesz hosszan tartó vergődésre fogja ítélni a magyar gazdaságot, ám szavainak mégis nagyobb hitelességet adna, ha az előző nyolc év szocialista–szabad demokrata ámokfutását is ilyen éles hangon, érzelemtől túlfűtve bírálta volna. Hasonló módon megértjük, ha a Gyurcsány bukása miatt mélységes depresszióba süllyedt Debreczeni további kutatásokat végez a III. Napóleon és Orbán Viktor pályafutásában fellelhető párhuzamokról, de eközben kíváncsiak lennénk azért arra is, hogy a sukorói és a terézvárosi ingatlanpanamákért, a Malév és a BKV pénzügyi katasztrófájáért vagy a négyes metró alagútjaiban eltűnő százmilliárdokért szerinte ugyan kiket terhel a felelősség. Mára odáig jutott az ország, hogy alapos ok van azt feltételezni, hogy a romák elleni sorozatgyilkosság gyanúsítottjai a katonai hírszerzéssel is kapcsolatba hozhatók, míg Gergényi Péter főkapitánysága nem csupán a gumilövedékkel kilőtt szemű tüntetők miatt fog bekerülni a történelemkönyvekbe, hanem azért is, mert az MTV-székház ostroma idején a menekülő rendőrök tömegével hagyták el fegyvereiket és lőszerüket. Ezekről a megdöbbentő fejleményekről azonban a mai napig nem született egyetlen Vásárhelyi Mária-elemzés sem. Amíg tehát szétfeszítené a jelen cikk terjedelmét, ha valamennyi mostanában napvilágra kerülő botrányos ügyet felsorolnánk, addig szinte reménytelen vállalkozás összegyűjteni azon balliberális véleményformálók névsorát, akik nyíltan és őszintén felemelték szavukat az előző évek sorozatos jogsértései és korrupciós visszaélései miatt.
Elsősorban ez az oka annak, hogy a hivatásos rettegők és önjelölt antifasiszták hiábavalóan igyekeznek össztűz alá venni az Orbán-kormányt. Szavaik mögött ugyanis semmilyen hitelességi fedezet nincs már. A lelkük mélyén máig abban a hitben élnek, hogy az idei választások eredménye ugyanolyan véletlenszerűen bekövetkező „balesetnek” tekinthető, mint ami 1998-ban fordult elő, és ahogy akkor viszonylag gyorsan erodálódni kezdett a polgári kormány népszerűsége, hát ugyanez most sem fog elmaradni. Változatlanul meg vannak győződve arról, hogy a 2002 és 2010 közötti kormányok helyes úton jártak, és előbb-utóbb a magyar társadalomban ki fog alakulni egyfajta nosztalgia irántuk. Már csak azért is, mert ha az Orbán-kormány kénytelen lesz gazdasági megszorító intézkedéseket hozni, és emiatt csökken a népszerűsége, akkor utólag majd igazolódik, hogy Draskovics Tibor vagy Kóka János milyen fantasztikus államférfiak voltak.
A helyzet azonban az, hogy ezúttal tévednek. Azt sem nehéz megmagyarázni, hogy miért. A rendszerváltás időszakában még hellyel-közzel pozitív előjellel is illethető liberális, illetve reformkommunista értelmiség mára látványosan kiégett. Az áprilisi országgyűlési választások eredménye világosan jelezte, hogy egyre inkább komikusnak tűnő fellépésükkel már csak a Kádár-rendszert visszasíró nyugdíjasokra tudnak hatást gyakorolni, gyenge szakmai teljesítményüket pedig legfeljebb politikai cselekvőképtelenségük képes alulmúlni. Elegendő megemlíteni a balliberális kedvencek közül Demszky Gábort vagy Bokros Lajost. A kilencvenes évek két meghatározó alakjának az idén felmutatott lehangoló teljesítménye például nem egyszerűen két kiüresedett ember vergődése volt, hanem egy egész nemzedék hanyatlásának félreérthetetlen jelképe. Demszky, Bokros és a többi érintett, köztük a rádiómikrofonok mögé menekülő Kuncze Gábor vagy a költségvetési apokalipszis közeledtét hirdető Bauer Tamás persze mindezzel még mindig nincs tisztában. Megmaradt fórumaikon ugyanis változatlan hévvel magyarázzák téziseiket, miközben egy nagyobbfajta asztaltársaságot kitevő befogadói közönségen kívül már senki nem veszi komolyan őket. Alighanem már 2006-ban bekövetkezett volna a bukásuk, ám az őszödi beszéddel lelepleződő Gyurcsány Ferenc hazugságpolitizálását kiszolgáló magatartásuk miatt még további négy évet kaptak ajándékba.
Ha az MSZP–SZDSZ-kötődésű értelmiségi elit a kijózanodás jegyében rászánná magát, hogy végre egyszer alaposan szemrevételezze azokat a gőzölgő romokat, amik a 2006 és 2010 közötti ciklus következményeként maradtak meg, akkor talán elismerné, hogy jobban járt volna, ha nem követi olyan lelkesen a politikai boldogságszérumot árusító kuruzslót és társait. A gyurcsányizmus évei olyan mértékben mérgezték meg a baloldal addig épnek és egészségesnek számító szerveit is, aminek köszönhetően a gyógyulás szinte reménytelenné vált, a hitelesség és a népszerűség visszanyerése pedig elérhetetlen messzeségben található. Meddő erőfeszítés tehát számon kérni a polgári kormányon, hogy miért nem az elődei útján halad tovább. Legalább olyan értelmetlen mindez, mint azon liberális közírók eszmefuttatásai, akik azért bírálják a Lehet Más a Politikát, amiért kardinális kérdések egész sorában tér el az álláspontja a szabad demokratákétól. Vagy folytathatnánk a sort a Jobbikkal, amellyel kapcsolatban már a 2009-es európai parlamenti választás idején bebizonyosodott, hogy minél keményebben támadja a baloldal, annál többen fognak rászavazni. Éppen ezeknek a közelmúltban alakult politikai tömörüléseknek a gyors felfutása bizonyítja, hogy a társadalom egyes rétegei vevők lennének a Fideszétől markánsan eltérő programokra, ám ebbéli vágyaikat egyelőre képtelenek kielégíteni, mert a kínálat roppant szegényes.
Értelemszerű tehát, hogy a baloldali politizálásnak – különösen az ellenzékiség kényelmes pozíciójában – morális és szervezeti értelemben is komoly tartalékai vannak. Olyan leendő erőforrásai, amelyek értő kezekbe kerülve egyszer talán fordulatot hozhatnak az erőviszonyokban. Ahhoz azonban, hogy mindez bekövetkezzen, a Fidesszel szemközti póluson el kellene végre kezdődnie egy egészen a gyökerekig lenyúló tisztulási folyamatnak. Ennek sikere azonban sok más összetevő mellett attól is függ, hogy a chartás illúzióiba fulladó „szürkeállomány”, akik miatt nincs életképes alternatíva a polgári oldallal szemben, és akik miatt az MSZP szócska ma legtöbbször a bűnügyi krónikákban fordul elő, ismerje el végre, hogy lejárt az ideje, és lépjen le a történelem színpadáról, átadva helyét egy tiszta lappal induló, új garnitúrának.