A kormány első száz napja

Egyesek szerint tíz nap is elég ahhoz, hogy megrengesse a világot, mi, magyarok pedig lassan száz éve tudjuk, hogy 133 nap is mennyi fájdalmat tud okozni generációknak. Nincs tehát kétségünk afelől, hogy száz nap kormányzás is lehet komoly elvesztegetett vagy megnyert idő. Az évtized kormányai hivatalba lépésüket követően nagyon is eltérően viselkedtek. Tegyük fel úgy a kérdést, hogy kinek mire tellett a száz napból?
A Medgyessy-kormány, hogy a kettészakadt országot egyesítse, rögtön elkezdett osztogatni. Első dolga volt, hogy saját értelmiségi holdudvarát kitüntesse mindenféle csillagokkal és rendekkel. Közben a száz nap-száz százalék nevű, hitelből finanszírozott osztogatás előidézte az első nagy repedést a magyar nemzetgazdaságban.
A megválasztott Gyurcsány-kormány miniszterelnöke először tetteivel, majd kiszivárogtatott szavaival hozta tudtunkra, hogy a politikában évek óta nem csinált semmit, csak tudatosan hazudott, s ezt a választási kampányban is folytatta. Tettei és szavai az utca két oldalán ellenkező irányban mozogtak, még köszönő viszonyban sem voltak egymással. Nem fog fájni, adta tudtunkra Gyurcsány: csak egy kis csákányütés a homlokra. Neki száz nap arra volt elég, hogy elszálljon minden, a kampányban összehazudott hitele, ezzel együtt nemcsak a pártjáé, és kormányáé, de a parlamenté, sőt sokak szemében az egész politikai osztályé is.
A választópolgárok által meg nem választott Bajnai-kormány nem ígért semmit, csak folyamatosan a nadrágszíjat húzta, a kisembereket pedig egyre inkább nyúzta. Közben a Nyugatra mutogatott: kötelező megfelelés oda; IMF, Brüsszel, külföldi nagytőke. Négy-öt év múlva őt már egy gágogásra sem méltatja senki, esetleg értelmiségi körökben a zsörtölődés tárgyává haloványul. A nép nyelvén szólva: amíg Medgyessyék a közösből osztogattak, addig Gyurcsányék a közösből fosztogattak, az ország pedig közben tönkrement. A növekvő gazdasági feszültségeket látva Medgyessy lemondott, Gyurcsány külhonból több ezer új gumibotot és lőszert vásárolt, Bajnai pedig korlátozta a demokratikus jogköröket. S amikor mindebből az emberek nagy többségének elege lett, jöttek a választások és az Európában példátlan mértékű támogatottságot élvező Orbán-kormány.
A Fidesz–KDNP nagyarányú választási győzelme nem elsősorban a pártszövetség ellenzékben kifejtett parlamenti munkájának köszönhető, hanem a kormányon lévő felelősök mérhetetlen felelőtlenségének. Tegyük hozzá még, hogy emellett a sikerben nagy szerepe volt a nemzeti és demokratikus összefogásra törekvő civil társadalmi mozgalomnak is. A civilek a gyurcsányizmus ellen, kormányellenes referendumaik és tüntetéseik révén – még a választások előtt – képesek voltak megvalósítani a demokratikus erők legszélesebb társadalmi összefogását, amely a baloldaltól a jobboldalig húzódott. A választásokon az elkeseredett emberek többségét a polgári szövetség felé nem a bizalom, hanem a remény fordította. A pártszövetség győzelmét nemcsak a választók erős pártbizalma okozta, hanem az egyetlen reális alternatívában való reménykedés is, az az érzés, hogy csak az Orbán Viktor vezette párt képes valamilyen megoldást kínálni az eladósodás örvényébe került országnak. Ne felejtsük el, hogy Orbán Viktor már hónapokkal a választások előtt az ország legnépszerűbb politikusa volt. Az Orbán-kormánynak a választások után tehát ennek tudatában kellett hozzálátnia a kormányzáshoz.
A nemzeti összefogáshoz az új politikai erőtér is kedvezett, mert az ellenzék eredendően megosztott, maga is több dimenzióban mozog. Az MSZP parlamenti frakcióját a párt politikai dinoszauruszai jelenítették meg, s így ők gondoskodtak arról, hogy a Gyurcsány-felejtető megújulásnak esélyt se adjanak, de még a látszatának se. A Jobbik eleve elhatárolódott a volt kormányzó erőtől, az LMP is hamar belátta, hogy saját jól felfogott érdeke ellen szól mindenféle pártszövetség. Tévedés lenne azt hinni, hogy az ellenzéki pártok közötti harcok a váltópárti pozíció megszerzéséről szólnak. Ettől még igen messze áll mindegyik. Az igazi kérdés mindhárom párt számára az új politikai térben a saját profiljuk és helyük megtalálása anélkül, hogy pártjuk szétmorzsolódna vagy -szakadna. Csak ezután lehet kérdés (két-három év múlva), hogy kihívóként versenyre keljen a kormányzópárttal, mint annak potenciális alternatívája. Jelenleg azonban nem igazán találnak fogást a kormányon. Tegyük hozzá gyorsan, hogy egy pártnak pozitív alternatívával, kormányzati együttműködésben is meg lehet erősödnie.
A kormányzati intézkedések mellett tehát a pártpolitikai mező szerkezete is hozzájárult a kormány töretlen népszerűségéhez, ahhoz, hogy nemcsak megalakulásakor nevezhette magát a nemzeti összefogás kormányának, hanem 100 nap múlva is. A közvélemény-kutatások szerint a megkérdezettek közel 60 százaléka elégedett a kormány eddigi teljesítményével. A legnépszerűbb intézkedések a bankadó bevezetése, a Széchenyi-terv, kettős állampolgárság és a kétmilliós bérplafon bevezetése az állami szférában, és nagy szimpátia kíséri, hogy Simorral sem kivételeznek. Az IMF-fel szembeni ellenállás a többség szemében gazdasági szabadságharcként jelenik meg. S még nem beszéltünk azokról a húsba vágó döntésekről, mint a gyes visszaállítása, a banki károsultak védelme, a helyi társadalomban az agrártermékek közbeszerzési kötelezettségének megszüntetése vagy a tervezett földeladási moratórium. Sorolhatnánk még.
A négy évvel ezelőtti Országgyűlésben a kormány száz nap alatt 18 törvényt fogadott el, a mostani 55-öt. Micsoda különbség! Sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy nem dolgozott volna. A száz nap népszerű döntései között szerepel, hogy a kormányzati hatékonyság, átláthatóság és takarékosság érdekében csökkentették a minisztériumok és az önkormányzati képviselők számát, valamint a következő ciklus parlamenti képviselőinek számát is. A határon túli magyarok önbecsüléséhez és nemzeti egységünk morális helyreállításához máris hozzájárult a Semjén Zsolt vezette tárca munkája. De már érzékelhető a gazdasági korrupció és a bűnözés elleni küzdelem hatása is. A leváltások és átszervezések révén rendet tettek és sokkal nagyobb hatékonyságot teremtettek a Hende Csaba vezette Honvédelmi Minisztériumban, Pintér Sándor Belügyminisztériumában és Illés Zoltán környezetvédelmi tárcájánál. Az oktatás államtitkára, Hoffmann Rózsa sem kért egy évet koncepciójának kidolgozásához, hanem kész, kiforrott tervekkel látott munkához. A Nemzetgazdasági Minisztériumot Matolcsyék tevékenysége máris a kormány zászlóshajójává emelte. Korábban országunk megalázásának egyik terepe a Külügyminisztérium tevékenységében látszott. A tapasztalt Martonyi–Németh páros Közép-Európa- koncepciója hazánk számára valóban mozgástér és mozgáserő-növelő lehet, és nem csak gazdasági értelemben. Tényleg ez csak száz nap volt? – mert annyi minden történt benne, hogy sokkal hoszszabbnak tűnt.
Vitatkozni persze lehet arról, hogy e rövid idő alatt sok mindent nem sikerült megvalósítani, sőt arról is, hogy vannak korrigálandó lépések. Egyes balliberális elemzők szemén akkora homály ül, hogy a száz nap kapcsán csak „kormányzati kudarcokat” látnak, s a kormánypártoknak szemükre vetik „túlhatalmukat”. Nem érdemes vitába szállni velük, hiszen a tények magukért beszélnek. Más fanyalgó kritikák pedig türelmetlenül arról szólnak, hogy lassúak a személycserék és sok fontos pozícióban még mindig a nyolc éve bebetonozott káderek tetszelegnek. A túlhatatom ellen berzenkedőknek pedig csak annyit mondhatunk, hogy a választásokon megnyilvánult népakaratot tiszteletben kell tartani. A néhai Antall miniszterelnököt parafrazálva: „Tetszettek volna Bajnai Gordon kinevezése helyett előre hozott választásokat kiírni!”, akkor talán most nem lenne kétharmada a Fidesz–KDNP-nek. A türelmetleneknek pedig azt üzenjük: „Tetszettek volna mindent megtenni azért, hogy mielőbb lemondjon a Gyurcsány-kormány, akkor most nem itt tartanánk!” Most sajnálhatjuk igazán az IMF-szervilis Bajnai-kormányra elvesztegetett egy évet.
Kétségtelen, hogy az emberek nagy többsége látja és értékeli a kormány erőfeszítéseit, elhiszi, hogy az ő érdekükben tevékenykedik. Ez pedig már önmagában is reményt keltő és bizalomnövelő. A civilekkel elindult egy társadalmi konzultációs sorozat is. Őket is be kell majd kapcsolni Polányi Károly szavaival a „nagy társadalmi átalakítás” folyamatába, a részvételbe, az alkotásba és az ellenőrzésbe. A társadalom szervezett csoportjai ugyanis olyan energiával teli társadalmi tőkék birtokosai, amelyek okos politikával társulva tárgyiasulhatnak és még számottevő anyagi tőkét is eredményezhetnek az országnak. A polgárok körei nem csak közös éneklésre vagy politikai jelszavak skandálásra alkalmasak: mobilizálhatók lennének az árvíz elleni védekezésben a gátak építésekor, környezetvédelmi akciókban vagy akár az Árpád híd ingyenlemosására is (ténylegesen, de szimbolikusan is).
A mostani kormány nem a kitüntetésekkel kezdte, sőt feszített munkája miatt elmaradtak az augusztus 20-i kitüntetések is. M. Szabó Imre újságíró és filmrendező mondta Teller Edével készített interjúja után, hogy rólunk a mieink mindig elfelejtkeznek, de „mi akkor is tisztességgel tesszük tovább a dolgunkat, mert mi erre a közjóra vagyunk ítéltetve”. Csak bízhatunk benne, hogy az első polgári kormánytól eltérően a második polgári kormány nagyobb figyelmet fordít arra, hogy megtartsa értelmiségi holdudvarát, hiszen „egyedül nem megy”.
Az első száz nap kormányzati energiája és bátorsága eszünkbe juttatja, amit Hannibál mondott társainak útban Róma felé, miután sikerült átkelnie az Alpokon: Nem találtunk mások által kitaposott utat, hát csináltunk magunknak egy járhatót.

A szerző politológus-kutató, egyetemi oktató