Hollywood Washingtonban

Az Egyesült Államoknak jelen helyzetben nincs más választása, mint valahogy kieszközölni a közel-keleti békét, ha már az elmúlt nyolc évben mindent megtett a térség destabilizálásáért. Obama dolga nagyon is nehéz, mivel az amerikai politikai élet a lobbistákon keresztül folyik

Az amerikai filmek kedvelt sémája szerint a bűnöző a film szinte teljes egészében győztesnek tűnik, az őt üldöző rendőr/nyomozó/dühös családapa élete pedig néha hajszálon függ. A forgatókönyvíró megkavarja kicsit a történetet, hogy ne legyen teljesen egyértelmű, ki is a rosszfiú, ügyes trükkökkel elaltatja a nézőt, hogy később még izgalmasabb legyen a végkifejlet.
Az izraeli és a palesztin tárgyalódelegáció washingtoni egyeztetése is ilyen kicsiny trükk. Az a gond vele, hogy ezt már mindenki ismeri, és a vége soha nem katartikus. Tel-Avivban vagy Rámalláhban ezt a filmet már túl régóta nézi mindenki ahhoz, hogy legyintsen egy jó nagyot, ha a küszöbön álló békéről mesél valaki. Most Barack Obama egy évet adott az átfogó békemegállapodás tető alá hozására, amelynek eredményeképp létrejön egy életképes, független palesztin állam. Néha humorosnak hat, hogy a szóban forgó konfliktus során ugyanazokat a kifejezéseket használják évtizedeken keresztül, és azok elhasználódása esetén is ragaszkodnak hozzájuk. Ez az „életképes, független palesztin állam” valójában nem jelent semmit. Ezt 1993, az oslói megállapodás óta mantrázza mindenki, csak a megvalósításba mindig hiba csúszik. Talán azért, mert senkinek sem állt érdekében létrehozni Palesztinát.
A közel-keleti konfliktus ugyanis óriási üzlet. Nem egy-két ember él belőle, hanem egész tömegek. Kutatóintézetek tucatjai működnek a vizsgálatával, politikusok tették fel rá az életüket, kémek hemzsegnek mindkét oldalon, lobbicsoportok az Egyesült Államokban, filmesek és írók készítik róla remekeiket, és persze újságírók hada ír róla nap mint nap, majd néha elemezgeti a helyzetet. Oslo óta mindenütt felnőtt egy politikusnemzedék, amelynek tagjai eltanulták az öregektől a régi, jól bevált kifejezéseket: „A problémát a megszállás jelenti” – állítják a palesztinok. „Hogy lehetne béke a terror idején?” – teszi fel a kérdést az izraeli. Ennek pedig így se füle, se farka.
Valami miatt Washington aktuális urát néha megszállja az ihlet, és eldönti, ő békét teremt. Ez az ihlet általában elnöki ciklusuk befejezése előtt egy évvel szállja meg őket, de mindig ugyanazt a sémát követik. Egy asztalhoz ültetik a haragosokat, abban bízva, hogy a tárgyalások során minden sikerülni fog, a két vezető felismeri az elkövetett hibákat, s hirtelen béke köszönt rájuk. Aztán a kézfogás után a szürke hétköznapok bebizonyítják, hogy ez nem működik. Sem a palesztin vezetés nem kívánja a független államot úgy kikiáltani, hogy nekik egy bábállam jusson hadsereg nélkül, működő intézmények nélkül, de a hatalmas szomszéd baljós árnyékában, sem az izraeliek nem kívánják odanyújtani a torkukat jól felfegyverzett ellenségüknek, a független és életképes Palesztinának, ahol furcsa, keletről érkezett emberek otromba fegyvereket is hajlandók telepíteni, a helyi lakosság és politikai elit lelkesedése közepette.
Obama terve mégis újdonság. Elsősorban azért, mert az elnök nem levezetésképp focizik egy évet a Közel-Keleten, hanem saját politikai jövőjét is kockára téve már első ciklusában kijelentette, hogy ez így nem mehet tovább. Persze Obama reálpolitikus, a régió pedig nagyon is fontos Amerika számára. Így az is kiderül, hogy az egész monstre tárgyalássorozat nem is a palesztinokról szól, sőt voltaképp még az izraeliek is mellékesek. Itt jóval nagyobb erők mozgása irányítja a megbeszéléseket. Irak megszállása, rendbetétele és pacifikálása közül csak az első sikerült, a másik kettő teljes kudarc. Márpedig Irak kell, ha az amerikai befolyási övezetet fenn akarják tartani. A politika és a fizika ugyanazokat a törvényeket követi, ha egy nagyhatalom kivonul egy országból, akkor a keletkező vákuumba benyomul a legközelebbi, erre hajlandó erős legény, aki persze addig is ott lebzselt a környéken. Ez a legény most Irán, amelytől Amerika igencsak tart. Elsősorban nem az atomfegyvertől, az inkább csak a sapka szerepét tölti be, amely miatt lehet ujjal mutogatni Teheránra. A gondot az erőviszonyok felborítása okozza. Ha Irán képes arra, hogy saját nukleáris programja legyen, ráadásul megveszekedett ellensége az Egyesült Államoknak, a térség pedig legalábbis törékeny, akkor jobb feketére festeni őket, hátha ezzel megakadályozzuk a nagyobb bajt. Amerika szerencséje, hogy Irán nemzetközi kommunikációja borzasztó gyenge európai szemmel nézve, a fekete festéket szívesen magukra kenik. Teherán ugyanis nem ránk koncentrál, hanem szomszédaira, így az irakiakra, a palesztinokra, a szaúdiakra. Az ő körükben a számunkra fekete talán nem is annyira az, sőt egész világos lehet. Hillary Clinton amerikai külügyminiszter visszautasította a feltételezést, hogy Obama azért oldaná meg sietve az izraeli–palesztin konfliktust, hogy így nyerje meg az arab országok támogatását egy Irán elleni katonai csapáshoz. Ezt valószínűleg őszintén mondhatta, az a sokat emlegetett csapás inkább csak a sajtónak szánt rémisztgetés, nincs jelenleg realitása. Irán nem Afganisztán, de nem is Irak. Teljesen más liga, a legnagyobbaké. A felvetésben mégis van ráció, ugyanis az arab országokat megnyerni Amerika ügyének – vagy legalábbis nem elveszíteni a meglevőket – nem ördögtől való ötlet. A térség gondjainak nagy részét jó eséllyel az izraeli–palesztin konfliktus megoldásával orvosolni lehetne. Ha Obama eltökélten dolgozik azon, hogy meginduljon valamilyen békefolyamat, akkor azzal jó pontokat kaphat az araboktól, Izrael miatt pedig nem kell, hogy túlzottan aggódjon, mivel Tel-Aviv számára nincs más lehetőség, mint a feltétlen bizalom Washington iránt. A nagy terv részletei is kezdenek kibontakozni. A rendkívül előremutatónak, konstruktívnak és nyíltnak nevezett washingtoni tárgyalásokat követően Libanonnak az Egyesült Államok mégis folyósítja a hadsereg modernizációjához szükséges dollármilliókat, hátha azzal leköti a Hezbollahot, Irán régi barátját. Michael Mullen tábornok, az amerikai katonai vezérkar elnöke ugyanakkor Ankarába utazott, hogy a törököket a maga oldalára állítsa, mivel Törökország a közelmúltban túlságosan is saját útján kezdett járni. Az a Törökország, amely Izrael szövetségese, de sajátos helyzete miatt jelentős zsarolási potenciállal bír.
Az Egyesült Államoknak jelen helyzetben nincs más választása, mint valahogy kieszközölni a közel-keleti békét, ha már az elmúlt nyolc évben mindent megtett a térség destabilizálásáért. Obama dolga nagyon is nehéz, mivel az amerikai politikai élet a lobbistákon keresztül folyik. Márpedig az izraeliek lobbizása roppant eredményes, igencsak szervezett, rengeteg pénzből gazdálkodhatnak, s évtizedekre visszamenő hagyományaik vannak. Ezzel szemben az arabok melletti kiállás legfeljebb néhány Bush-ellenes demokrata vagy különutas fekete képviselő sajátja, akik azonosítják az elnyomott palesztinokat saját testvéreik helyzetével. Az izraeli lobbistáknak külön szavuk van a politikai jellegű médiakampányokra, a palesztinok viszont nehezen találnak angolul legalább tisztességesen beszélő szóvivőt. A két nép nincs egy súlycsoportban befolyását tekintve, bár nagy összegekben talán nem érdemes fogadni, hogy a meccs végén ki örülhet. A megoldást talán Szaúd-Arábia hozhatja, amelynek pénze is van, így befolyásos támogatói ülnek Washingtonban, ellensége Izraelnek, de Irán túlzott ambícióit is rossz szemmel nézi. Bár az izraeli sajtó általában úgy tartja, az utóbbitól való idegenkedése a zsidó állam mellé állítja, de azért ez nem ilyen egyértelmű.