Kilenc éve háború

Ha egy 2001 előtt készült filmet nézünk, amely New Yorkban játszódik, a helyszín bemutatásakor feltétlenül megjelennek az ikonikus tornyok. A Világkereskedelmi Központ ikertornyainak ledőlésével a kamera azóta az Empire State Buildingen nyugszik meg, immáron kilenc éve. Ennél persze sokkal több történt a nagy terrortámadás óta eltelt időben. A szörnyűség cezúrát jelentett, az ismert világpolitikai helyzet átértékelődését, új barátokat és ellenségeket. Semmi sincs már úgy, mint előtte volt.
Ha a tengerentúlról nézzük, akkor vált az iszlám világ furcsán öltözködő, csúcsos házakban élő emberek tengere helyett veszedelmes ellenséggé. Azóta tud egy kicsit arabul minden újságolvasó, s dobálóznak befolyásos politikusok is agyament összeesküvés-elméletekkel. Afganisztán azonnal megkapta a magáét, és kapja azóta is folyamatosan, majd Irak gyűlölt diktátora tűnt el a süllyesztőben voltaképp a teljes, korábban ismert országgal együtt. A régóta és nagyon gyűlölt Irán veszélyes szörnyállammá változott a média tükrében, az iszlám világ egésze pedig egyszerűen félelmetes. Persze mindebben van nagy adag tudatlanság, szándékos csúsztatás és nyílt rasszizmus is. Például azzal, hogy az iszlám világot egy tömbként kezeljük, ahol egy akarattal és egy gondolkodással menetelő, fanatikus, jelszavakat skandáló massza helyettesíti a népet. Hogyne hinnénk neki, ezt mutatja a tévé!
Márpedig az a bizonyos massza emberekből áll. Egy részük persze jelszavakat skandál, mások imádnak rosszízű karikatúrákat közlő újságokon ugrálni vagy amerikai zászlót égetni, de a legtöbben autót szerelnek, levelet írnak vagy datolyát termesztenek. Balgaság volna azt hinni, hogy embertömegek mondjuk egy izraeli rakétacsapást követően spontán vonulgatnak fel s alá az utcákon, ezek minden esetben, kivétel nélkül előre megrendezett események, amelyek csakis azért történnek, hogy a tévé be tudja mutatni. A híradót megtekintő nyugati elkönyvelheti magában: „Ezek az arabok teljesen hülyék!” Az iráni saját híradóját figyelve pedig azon borzong, hogy nőnek öltözött férfiak táncolnak Londonban, s beküldi a gyerekeket a szobájukba, mert nem nekik valók a képsorok.
A háború nemcsak Afganisztánban, Irakban és Izraelben folyik, hanem kilenc éve mindenhol. A Nyugat-Európában boldogulást kereső arabok immár veszélyes terroristákká és hódítókká váltak, akik a rémálomszerű víziók szerint mecsetté alakítanák át a Notre Dame-ot, azt a templomot, amelyet a felvilágosult francia persze csakis műemléknek tekint. A bevándorló pedig azt írja haza, hogy ide nyugodtan lehet jönni, mert a jogi útvesztőben senki sem képes kiigazodni, s amíg a szakértők megtalálják a kiutasítás indokát, addig viszonylag boldogan lehet élni, ráadásul rengeteg az ismerős.
A legendás terrorizmusellenes háború során Washington és szövetségesi hálózata azt érte el, hogy a világ sokkal veszélyesebb és bizonytalanabb lett, az amerikai hadsereg imázsa súlyosan sérült, a repülőgépekre pedig jobb, ha mindenki meztelenül, fehér bőrűen száll fel. Érdemes lapozni egyet, a külpolitikai rovat hírei és elemzései pontos képet varázsolnak elénk, mit veszítettünk a kilencéves hajcihővel. Nagyon-nagyon sok kárt okozott a háború, szinte felmérhetetlen a veszteség, de annál is rosszabb, hogy az emberek szívében sikerült elhinteni a bizalmatlanság és ellenségeskedés mérgező magvait. Mostanra mindenki utál mindenkit, az arabokat, a zsidókat és az amerikaiakat egyaránt, titkos háttéralkukat sejt az események mögött, a spirál pedig gyorsul.
A terrortámadás után egy hónappal Mádl Ferenc köztársasági elnök a Vatikánba utazott II. János Pál pápához. A kilencedik évfordulón egy másik államfő, Schmitt Pál kéri egy másik pápa, XVI. Benedek áldását. Nem, a Notre Dame nem csak műemlék.