Külpolitikai boksz

Amikor a New York Times 2000. január 3-án azt írta, a MIÉP a Fidesz által vezetett koalíció tagja, Pokol Béla az FKGP vezetője, kit, kiket sértett? A New York Times akkor nem engedte, hogy téves állításait helyesbítsék. Azóta ezt a cikket még a lap archívumából is eltüntették.

Úgy tűnik, manapság nemcsak az időjárásban, de a politikában és az azt kommentáló közegben is a véletlenek szinte gyakoribbak, mint a tervezett események. Ez így történt most is. Távollét miatt csak szeptember 14-én került kezembe Aczél Endre cikke a szeptember 3-i Népszabadságból. Az írásnak a lap ezt a gonosz és ostoba bulvárcímet adta: Martonyi parancsba adta hazánk leégetését. A cikk bevezetője szerint Aczélt a „döbbenet szállta meg”, amikor azt olvasta, hogy magyar nagykövetek teljesítményét azon is mérik majd, miként reagálnak az állomáshelyük sajtójában megjelenő, „Magyarországot becsmérlő hírekre”. Ez utóbbi három szó Aczélnál idézőjelben olvasható.
Aczél szerint Magyarországot, mint olyat, „soha nem volt szokás »becsmérelni«”. Ezután az olvasható, hogy nem irigyli Orbán és Martonyi diplomatáit, majd elmeséli, szinte egy időben szolgált Martonyival külföldön: „Ő Brüsszelben, az unió és a NATO székhelyén, a legbizalmibb állásban, én Londonban.”
Értjük, ugye? A szolgálatoktól közismerten tiszta Aczél csak úgy Londonban, míg Martonyi ott dolgozott, ahol, ugye…
Majd azzal folytatja, hogy szerinte a külügyminiszterrel vannak közös emlékeik, amelyek állomáshelyeiken megjelenő lapok levelezési rovataiból származnak. „E rovatokban rendre felbukkantak közép-afrikai, elő- és kelet-ázsiai, dél-amerikai nagykövetek írásai”, akik „kikérték maguknak” a helyi lapok kormányaikról szóló kritikus hangvételű írásait. Hozzáteszi, „Miként Martonyi pontosan tudja, ha egy ország közröhejjé akar válni, akkor ennek a legbiztosabb receptje, hogy nagykövete elkezdi olvasói levelekkel bombázni a Timest”, majd következik több külföldi lap neve.
A véletlen azonban itt következett be másodszor. (Az elsőről később.) Ugyanis 14-én a Financial Times című globális terjesztésű és befolyású brit lap szerkesztőségi/véleményoldalán Amir Ofek, a londoni izraeli nagykövetség médiaügyekért felelős tanácsosa felháborodott levelet írt a lapnak, amiért abban a szerkesztők egy olyan olvasói levelet mertek közölni, amely szerint „Izrael felelős a Hamász iszlamista terrorcsoport növekedéséért”.
Hogy Izrael Elő- vagy Kelet-Ázsiába tartozik-e, ezt Aczélnak kellene eldöntenie. És azt is, hogy a brit lap kifogásolt olvasói levele Izraelt „becsmérelte-e” vagy csupán kormányát.
Mint közismert, a jobboldali sajtó jó ideje nehezményezi, hogy a Magyarországról írt legvadabb valótlanságok cáfolatlanul maradnak.
Kérdés, mennyire választható el, hogy egy hazug cikk mikor sért egy kormányt, országot vagy népét? Amikor a New York Times 2000. január 3-án azt írta, a MIÉP a Fidesz által vezetett koalíció tagja, Pokol Béla az FKGP vezetője, kit, kiket sértett? A New York Times akkor nem engedte, hogy téves állításait helyesbítsék. Azóta – érdekes módon – ezt a cikket még a lap előfizetőknek hozzáférhető archívumából is eltüntették. Vajon, ha nem csak felháborodott, főként Amerikában élő magyarok, de Jeszenszky Géza akkori washingtoni nagykövet is tollat ragad, őt visszautasította volna-e a lap, ha tömören megfogalmazza a tudósító tényszerű „tévedéseit”?
Aczél – ellentétben azzal, amit ír – azt is megtanulhatta volna, hogy nem egy esetben nem a szemben álló felek ereje, de igazságába vetett töretlen akarata játszhatja a döntő szerepet.
A mai világ sokak által legbölcsebbnek tartott államfője, Lí Kuan Jú, a ma ötmilliós Szingapúr „miniszter mentora” és évtizedeken át miniszterelnöke, valamennyi csörtéjét megnyerte azokkal a hatalmas erőt képviselő külföldi lapokkal szemben, amelyek nem voltak hajlandók szerkesztés nélkül megjelentetni cáfoló levelét, amikor e lapok alaptalanul támadták Lít, kormányát vagy Szingapúrt. Soroljuk a győzelmeket? Győzelem az amerikai tulajdonú Asiaweekkel szemben (1987). Győzelem a szintén amerikai tulajdonú Far Eastern Economic Review ellen (1987). Győzelem az ugyancsak amerikai kézben lévő Wall Street Journal ellen (1988). Győzelem a brit Economist ellen (1993). E nyomdatermékek ellen a büntetés skálája széles volt: a bírósági perektől a terjesztett példányszám drasztikus korlátozásáig terjedt. És ma Szingapúrról már e lapok is csak dicshimnuszokat zengenek.
De Aczél cikkével van még egy igen nagy baj. Hogy hazug módon idéz. Mivel lapjától ösztönszerűen gyanakodom akkor is, ha idézőjelbe teszi más szavait, felhívtam a Külügyminisztérium sajtófőosztályát. Arra a kérdésre, hogy a „Magyarországot becsmérlő hírek” valóban Martonyi János minisztertől származnak, a főosztály elküldte azt a levelet, amelyet Aczél Endrének küldtek, aki arra nem válaszolt.
A levélben az áll, hogy noha a Népszabadságnak két tudósítója is jelen volt a misszióvezetői értekezleten, „olyan kijelentést tulajdonít Martonyi János külügyminiszternek, amelyet ő nem tett”.
Martonyi János a levél szerint azt mondta: „a jövőben a nagyköveti tevékenység megítélésének egyik legfontosabb szempontja az lesz, hogy a fogadó ország sajtójában megjelent – mondjuk így egész nyugodtan – rágalmak, azok milyen visszhangot és választ kapnak (…), ami a tényeket illeti azokat azért ne engedjük meghamisítani”.
A levél azzal zárul, hogy „Martonyi úr pontosan az ellenkezőjét mondta annak, amit Ön állított: nem becsmérlésről beszélt, hanem rágalmakról, és olyan hírekről, amelyek hamis tényeket állítanak”. Nos, ha jól olvassuk a külföldi lapokat, ez a jövő még nem érkezett el.
De folytassuk a másik különös időbeli egybeeséssel. Azon a napon, amikor Aczél cikke megjelent a szörnyű magyar külpolitikáról, lapunkban is napvilágot látott egy beszámoló. Ez ismertette az Economist című brit hetilap tulajdonában lévő European Voice – az unió legbefolyásosabb szaklapja – cikkét arról, hogy kezdetét vette a magyar külpolitika „napos” korszaka. Az írás szerzője – az Economist közép- és kelet-európai tudósítója – szerint, mint a cím is elárulja, „Az új magyar kormány minden irányú baráti politikája máris érezteti hatását”.
Ami a jövőt illeti, vagyis az Aczél által kifogásolt miniszteri direktívát, annak megvalósításához egy kis „mikromenedzselés” is kellene. Két hete – mint több telefonhívásból kiderült – a szingapúri magyar nagykövetségen a telefonoson kívül egyetlen diplomata, egyetlen tisztviselő sem tartózkodott. A konzulátuson sem. A két sürgősségi szám egyike nem üzemelt. A másikat nem vették fel. Szingapúrban Somogyi Ferenc, Gyurcsány Ferenc volt külügyminisztere képviseli az új kormány új külpolitikáját. Ljubljanában a volt SZDSZ egyik arca, Szent-Iványi István. A sort folytathatnánk.
Hogy ők mikor helyesbítenének, ha netán ránk nézve sérelmesen hamisítják a tényeket az ottani médiában, annak mérlegelését az új kormányt megszavazók fantáziájára bízzuk. Addig is várjuk Martonyi János új irányvonalának első nyomait a külföldi lapokban.
Ennek gyakorlatát a belföldi sajtóban kellene kezdeni. Mint amikor egy mára, a rossz szagú régi idők gyakorlatában mumifikált újságíró veri el a port azon a rémen, amelyet ő kreált.
Ilyenkor a Bem rakpartnak ajánlott levélben kell követelni a szerkesztőségtől a hamis idézet helyesbítését és perelni a lapot. Aki érthetetlen félelme takargatására még ma is Queensberry őrgróf ökölvívási szabályait lobogtatja, amikor acélcsövet lóbáló útonállók támadnak rá, az új direktívát nem fogja érvényre juttatni.