Milyenek a magyar vállalkozók

Én nem tudom, tisztáznunk kell-e, hogy a magyar középnemzedék, amely a populáció „törzsökét” alkotja, nem született vállalkozónak, sőt adófizető polgárnak sem, mivel akkoriban észre sem vette, hogy adót fizet. Ha ezeket a tényeket tisztáztuk, aligha csodálkozhatunk azon, hogy önkéntes vagy kényszervállalkozóink jó részének sejtelme sincs ama polgári erkölcsökről, szokásokról és kötelességekről, amelyek a fejlettebb országokban szabályozzák a piac és a gazdaság alsó régióit. A szokások között elsőrendű fontosságú a megbízhatóság, a kötelességek közül a megfelelő szakmai hozzáértéssel végzett munka, az erkölcs pedig a vevővel, megrendelővel kapcsolatok, mégpedig oly módon, hogy elsősorban ne azon járjon az eszünk, miként verhetünk valakit át.
A másik szokatlan dolog, bár szívesen hivatkozunk az adófizetők pénzére, maga az adó és az adózással kapcsolatos belső érzemény, ami arra sarkallja a vállalkozót, hogy valamiképpen kibújjon eme kötelezettség alól. A hagyománynélküliség általában űrt jelent, s ezt az űrt valamifajta tartalommal kell kitölteni. Ez a magyar kisvállalkozók jelentős részének minden további nélkül sikerül. Megbízhatatlan, kerüli az adót, s ha teheti, átveri partnereit.
Nézzünk meg talán közelebbről egy alaphelyzetet. Azt gondolnánk, hogy egy cégnek megrendelésekre, munkára van szüksége, s mindent megtesz azért, hogy jó klienseket szerezzen. Ezt nagyobb léptékben megfigyelhettük a szocialistákhoz és szabad demokratákhoz „közeli” vállalatoknál, ügyvédi irodáknál, „consulting” és tanácsadó kft.-knél és nagy volumenű zrt.-knél. Gondosan ápolták kapcsolataikat, és a semmit a legnagyobb kedvvel, lelkesen és megbízhatóan csinálták. Így aztán simán nyerték meg a közbeszerzési pályázatokat és EU-s pénzeket, vállalkozó és ügyfele között korlátlan volt a bizalom.
De mi van akkor, ha mondjuk én bizonyos kerti munkák elvégzésére keresek a lehető legkorrektebb módon, megbízható és szakértő vállalkozót? Evégből érdeklődni kezdek, ki tud ilyenről, most, amikor gazdasági téren pangás tapasztalható és a munkanélküliség szárnyal, mint a gólyatöcs. Kiderül, hogy ilyenről senki se tud. Akarattyán van ugyan egy aggastyán, aki profi sövénynyíró volt valamikor, de motoros rokkantkocsiján közlekedik, s a benzinköltség – a nagy távolságra való tekintettel – órabérét a duplájára emeli. (vö. kiszállási költségek.) Végül sikerült egy megfelelő céget találnom a közelben. A megszerzett mobilszámon elérem a fő személyt, aki készségesnek mutatkozik. Megbeszéljük az időpontot, amikor, úgymond, megnézi a kertet, és árajánlatot tesz. A megbeszélt időpont után három nappal jelentkezik, hogy a nagynénjének eltörött a lába, kórházba kellett vinni. De most épp Cs. felé tartanak a munkatársai egy kompresszoros kocsival, nem kell-e növényi kártevők ellen permetezni. Mondom, kell. Mennyibe kerül? Megmondja. Beleegyezem. Érkezik a permetezőgép, mindent lefúj, a munkatárs közli, másnap jön a főnök a pénzért, és a kertgondozásra megteszi az árajánlatot. Érzem, hogy az árajánlat bűvös szó, már-már totemállat a magyar vállalkozóknál, s a pénzfelvétel pedig erkölcsi kötelesség. Másnap percre pontosan megjelenik a főnök, átveszi a pénzt, de amikor számlát kérek, azt mondja, akkor nem ennyi. Végül ad számlát azzal, hogy a kertgondozásra már „áfás” árajánlatot tesz holnap. Nem tesz. A mobilján attól kezdve elérhetetlen. Számlás munka nem kell neki. Vagy megint eltörött a nagynéni lába?
Új céget keresek. Az árajánlatra időpontot egyeztetünk, 12 és délután 6 óra között. Este nyolckor belátom, kár volt azt mondanom, hogy szeretném abszolút törvényes módon intézni a dolgot.
Hogy nem az akarattyai rokkantnyugdíjassal kellett volna-e „üzletelnem”, én nem tudom.