Szív a szívhez

XVI. Benedek pápa látogatása az Egyesült Királyságba bizonyára nem lesz „szenzációmentes” esemény. A világ nagyon sokat változott II. János Pál 1982-es angliai ökumenikus útja óta, és az elmúlt 28 évben hatalmas előrelépés történt az anglikán–katolikus párbeszédben. Most mégis úgy tűnik, egyszerűbb szinte semmi sem lett. Talán még a brit–vatikáni kapcsolatokban sem.

Keresztlevél
Te, ez a gyerek egyáltalán meg van keresztelve? – súgom a barátnőm fülébe, miközben ropogósra vasalva igyekezünk a kérdéses gyerek elsőáldozására az egyik angliai nagyváros katolikus templomába.
A kisfiú két nővére úgy vette fel a katolikus szentségeket, hogy annak idején reformátusnak keresztelték őket még itthon, Magyarországon. Tőlük kértek keresztlevelet. „Azt hiszed, értette bárki is, hogy mi van ráírva?” – nyugtatott meg az anyjuk, de azt azért megsúgta, hogy a most szentségek elé járuló fia keresztelője valahogy tényleg elmaradt a sok tennivaló között, még szerencse, hogy tőle nem kértek igazolást! Kínunkban kuncogunk kicsit, de belátom, hogy tényleg nem ez az a nap, amikor meg kellene vitatni Father Bobbal, hogy számára mégis mit jelent a szentségtörés fogalma.
Maga az elsőáldozás (The First Communion) nagyjából ugyanúgy zajlott, mint nálunk: a kislányok menyasszonynak öltözve, koszorúval és fátyollal, a kisfiúk fehér ingben és sötét nadrágban, a vállukon vastag vörös szalag átvetve. Ez a hagyományos angliai elsőáldozási viselet, a színe lehet kék és fehér is. Father Bob egy maci segítségével játszotta el a gyerekek és Jézus kapcsolatát, majd előbb az elsőáldozók, utánuk pedig mindenki áldozáshoz járult, a szó szoros értelmében vallásra, bőrszínre és Istenhez való viszonyra való tekintet nélkül. Egyértelműen én voltam az egyetlen, akit zavart, hogy régóta nem gyónt, a gyerekek ugyanis a felkészülés során egyszerűen csak elbeszélgettek Bob atyával, egyáltalán nem is tudatosult bennük, hogy a gyónás is szentség, amelyet komolyan kell(ene) venni.
A közel hatvanmillió lakosú Egyesült Királyságban a katolikusok 5,2 millióan vannak, a katolikus óvodák és alapfokú oktatási intézmények száma 2378, közel ötszáz középiskola és 22 egyetem működik a szigetországban. Angliában dolgozó barátaink azért választottak katolikus iskolát a gyerekeiknek, mert azt gondolták, ez hasonlít majd legjobban az itthoni tanintézményekre, de tévedtek. Magyarországon katolikus iskolába járni elit dolog, Angliában viszont a legszegényebb városrészekben vállal missziót az egyház, olyan környékeken is, ahol mutatóban sincs angolszász lakosság. Természetes, hogy lefátyolozott anyuka hozza a gyereket iskolába, vagy turbános apuka jön érte. Az iskolában jelen vannak a keresztény jelképek, de az esélyegyenlőség jegyében ott a szikh tabló is meg a Dávid-csillag és a félhold, a hittankönyvek elsősorban a Biblia ismeretére és nem a tételes teológiára helyezik a hangsúlyt. Az elsőáldozáson azonban tényleg csak a keresztény kultúrkörből érkező gyerekek vettek részt, közöttük nagyszámú lengyel gyerek. A magyar katolikus iskoláknál sokkal lazább, kedvesebb alapfokú katolikus intézmények Angliában egyértelműen az európai kultúrkörhöz való felzárkóztatásra, mintsem a katolikus hittérítésre helyezik a hangsúlyt. A friss elsőáldozót pedig azóta megkereszteltük, ő is református lett. (F. A.)

Nem kevesen ellenezték Benedek pápa útját, bár a nagy médianyomatékkal súlyosbított tiltakozások túlnyomórészt nem vehetők komolyan. Richard Dawkins és Christopher Hitchens, az immáron formálisan is egyházzá szerveződő ateizmus fő szószólói például különféle pedofil ügyekre szakosodott ügyvédekkel karöltve szokatlan „fenyegetéssel” kívánták nyomatékosítani a pápai látogatással szemben érzett nemtetszésüket. Ötletük lényege, hogy a szentatya, felelős lévén „beosztottjai” botrányaiért, álljon bíróság elé. Beadványt is készítettek az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságának, hogy az eljárás során bebizonyítsák: a botrányok érintettjei a Vatikán alkalmazásában állnak, éppen úgy, mint egy multinacionális cég dolgozói; ezért aztán végső soron a pápát kell elővenni tetteikért. Ez az elgondolás már a nemzetközi jog miatt is abszurd, és legfőbb célja vélhetőleg nem is a bírósági eljárás megindítása volt, hanem a médiafigyelem középpontjába kerülés. Annyit azonban kétségkívül elértek, hogy a gondolataiknak teret engedő kommentárok a látogatás előtt nem Newman bíboros boldoggá avatásáról vagy az anglikán–katolikus közeledés eredményeiről és nehézségeiről szólnak, hanem arról, mi lenne, ha a pápát a szigetországban egyszerűen elfognák és bíróság elé állítanák.
A hecckampánynak azonban lehet más, közvetett célja is. A pápa elleni hangulatkeltés például jó eszköze a fanatizálásnak, amely elengedhetetlenül fontos az elégedetlenkedők utcára viteléhez. Ezt a biztonsági kockázatot az Egyesült Királyság rendőrsége is felismerte, ezért szeptember elején találkozót szerveztek Peter Smith, a londoni Southwark érseke és a pápalátogatást ellenzők számára. Érdekes lehetett a megbeszélés, amelynek végén Smith érsek közleményt adott ki: a tiltakozók garanciát adtak arra, hogy nem áll szándékukban megszakítani egyetlen pápai programot sem.
Ennek ellenére nem tudhatjuk, hogy a látogatás problémamentes lesz-e, hiszen az sem világos, milyen csoportjaik vannak a tiltakozóknak, valamennyivel tárgyalt-e Smith érsek, és az is bizonytalan, mekkora a Vatikán-ellenesek tényleges aktivitása. Ilyen kósza tiltakozás már II. János Pál útját is színesítette, amikor Skóciában két aktivista Skóciának nincs szüksége pápákra transzparenssel fejezte ki elégedetlenségét. Mindenesetre XVI. Benedek pápa a szeptember 8-i általános kihallgatás végén külön üdvözölte az Egyesült Királyság híveit, megköszönve a különböző programok szervezőinek munkáját, amely a jelek szerint nem volt csekély.
Noha XVI. Benedek pápa közelgő angliai útját sokan – köztük Vincent Nichols westminsteri érsek – történelmi jelentőségű eseménynek tartják, nem ő az első pápa, aki az Egyesült Királyságba látogatott, hanem elődje, II. János Pál. Az 1982. május 8.–június 2. közötti lelkipásztori út nem volt incidensektől mentes, ráadásul kifejezetten fagyos diplomáciai légkörben kezdődött a találkozó. Margaret Thatcher kormánya egyáltalán nem lelkesedett a lengyel pápa nagy-britanniai utazásáért. Ennek szellemében a repülőtéren mindössze Norfolk hercege fogadta a pápát, és a ceremóniából nemcsak az államfőket megillető ágyúlövés maradt el, hanem még katonai osztag sem volt jelen, sőt a pápai és az angol himnusz sem hangzott fel. Érthető a feszültség, hiszen a Falkland-szigetek miatt kirobbant angol–argentin háborúval kapcsolatos pápai állásfoglalások nem hagytak kétséget afelől, mi a szentatya véleménye a konfliktus fegyveres megoldásáról. Sőt II. János Pál még a szigetországban is egész sor háborúellenes kijelentéssel sokkolta a Thatcher-adminisztrációt: „a háborúnak a tragikus múlthoz kellene tartoznia, és nem szabad szerepelnie az ember jövőre vonatkozó terveiben” – mondta például a Coventryben pontifikált mise homíliájában.
A politikai feszültség ellenére hatalmas előrelépés történt, hiszen ezen a látogatáson írta alá II. János Pál és Robert Runcie anglikán prímás az úgynevezett közeledési nyilatkozatot, amelyben megfogalmazták arra vonatkozó közös elhatározásukat, hogy a két egyház módot és formát keres az együtt haladásra. Az ökumenikus párbeszédnek ez a nyilatkozat hallatlanul fontos állomásává lett; bár az anglikán világ gyorsuló átalakulása, a helyi közösségek mind nagyobb függetlenedése napjainkra jószerével lehetetlenné tette a két egyház intézményes közeledését.
Márpedig az anglikánok különállása a harmadik évezred elején sokak szerint meglehetősen anakronisztikus. A VIII. Henrik (1491–1547) szerelmi problémáinak köszönhető egyházszakadás az angol parlament helybenhagyó határozata nyomán lett teljes, amikor is az angol uralkodó Róma vonakodása után önhatalmúlag feloldotta házasságát, és 1529-ben megszavaztatta, hogy az angliai egyház feje és kegyura ő maga legyen. A döntést szimbolikus és tényleges lépések sokasága követte: 1532-ben feltétlen hívét, Thomas Cranmert nevezte ki canterburyi érseknek, aki a szakadás fő teoretikusa lett. Az elszakadás „nagy művén” ő munkálkodott tovább, elkészítette az anglikán katekizmust, majd 1549-ben a szertartáskönyvet. Fontos, de nem döntő lépés volt a cölibátus eltörlése és a templomok díszítéseinek megsemmisítése. Katolikus Mária uralkodása alatt ugyan visszaállt az eredeti rend, ám I. Erzsébet (1558–1603) ismét megalapította az anglikán egyházat, amelyet időközben két irányzat kívánt befolyásolni: a puritánok, akik minden katolikus elemet száműzni akartak az anglikán egyházból, és az independensek, akik a királyi hatalomtól való függetlenedést akarták elérni. Az ökumené szempontjából az anglikán egyház különféle mozgalmai közül az I. Jakab (1566–1625) alatt megerősödött, a katolikus hagyomány újraélesztésével próbálkozó High Church a legfontosabb, amelynek örököseként 1833-ban indult az oxfordi mozgalom. A XVII. századi racionalizmus jegyében jött létre az úgynevezett „széles egyház” (Broad Chruch), amelyre válaszul viszont John Wesley (1703–1791) létrehozta az ébredési mozgalmat, melyből részben az anglikán „alsó egyház” (Low Church), részben a metodista egyház jött létre.
Róma tehát egyáltalán nincs egyszerű helyzetben, amikor a megegyezés – valójában visszatérés – érdekében tárgyalásokat sürget, hiszen már az is kérdéseket vet föl, melyik csoporttal folytasson párbeszédet. A folyamat ugyan 1982-ben nagy lendületet kapott a katolikus–anglikán vegyes bizottság felállításával, ám az utóbbi időben egyre több akadály bukkant fel. A bizottság a megbékélés jegyében több közös dokumentumot adott ki: 1987-ben az üdvösségről, melyben az oltáriszentséggel és a papsággal kapcsolatos fogalmakat sikerült tisztázni; 1991-ben az egyházról mint közösségről; 1994-ben Krisztusban élni címmel a keresztény erkölcsi tanítás kérdéseiről; 1998-ban A tekintély adománya címmel a péteri szolgálat értelmezéséről; 2005-ben, nem sokkal II. János Pál halála után Mária: kegyelem és remény Krisztusban címmel a két egyház mariológiai nézeteiről. 1995-ben Ut unum sint kezdettel az ökumenikus törekvésekről adott ki enciklikát II. János Pál, és ez szintén a közeledést segítette. A történelmi folyamatok azonban látszólag nem kedveznek a megállapodásnak, és amikor 2003-ban beiktatták a melegjogi aktivistaként is ismert Gene Robinson anglikán lelkészt, a nagybeteg II. János Pál pápa kifejezésre juttatta aggodalmát, rávilágítva arra, hogy „új és komoly nehézségek” merültek fel a római katolikus és az anglikán egyház egyesítésére tett erőfeszítések útján. Ráadásul világossá lett, hogy a felmerülő akadályok immár nem egyházfegyelmi jellegűek, hanem a hit és az erkölcs alapvető kérdéseit érintik.
Úgy tűnik, Gene Robinson esete csak a jéghegy csúcsa, hiszen a 2010. július 13-án befejeződött yorki általános gyűlésen az anglikánok megszavazták, hogy 2014-ig megteremtik a nők püspökké szentelhetőségének a feltételeit is. Ez a probléma, valamint a homoszexualitás megítélésében mutatkozó különbségek nagy közösségek leszakadásának vagy Rómához való visszatérésének a veszélyét rejtik. Rowan Williams canterburyi érsek mind az egység formálissá válásától, mind a tömeges leszakadástól óvta híveit: „Nem helyes, ha formálisan fenntartjuk az egységet, miközben meggyőződésünk, hogy helyi szinten a mély megosztottságok károsak küldetésünknek” – nyilatkozta. A canterburyi érsek úgy véli, fennáll annak a veszélye, hogy öntörvényű csoportok jönnek létre az anglikán közösségen belül, és széthull az a mély egység, amely Isten szavából meríti erejét.
Mindenesetre 2009 novemberében XVI. Benedek pápa az Anglicanorum coetibus kezdetű apostoli határozatával megteremtette a feltételét az egyházuk legfelső vezetésével elégedetlen anglikánok közösségeinek a visszatérésre. Elsőként a kanadai anglikánok döntöttek úgy, hogy közösségileg csatlakoznak Rómához, de hogy a folyamat hol ér véget, nem lehet tudni.
Mind a római egyház, mind az elszakadt hívek szempontjából döntő jelentőségű, hogy XVI. Benedek pápa szeptember 19-én, vasárnap Birminghamben boldoggá avatja John Henry Newman bíborost. Newman anglikán családban született 1801-ben, és az anglikán egyházban szentelték pappá, ám nyitott volt az egyházszakadás problémájára, és 1833 után ő lett az Oxford-mozgalom néven ismert lelki megújulási program vezetője. Az egyházatyák irodalmának tanulmányozása vezette arra a meggyőződésre, hogy a katolikus egyház Krisztus egyetlen egyháza, és 1845-ben katolizált. Rómában szentelték pappá, majd 1879-ben XIII. Leó pápa bíborossá nevezte ki. Newman a modern katolicizmus legnagyobb alakja, egyszerre író, tudós és lelkipásztor, a nyugati egyházra gyakorolt hatása óriási. (Magyarországon a boldoggá avatás délutánján Sümegcsehiben, a bíboros tiszteletére emelt kápolnában vecsernyét imádkoznak Barsi Balázs vezetésével a ferencesek.)
XVI. Benedek angliai látogatásának a mottója John Henry Newman bíboros címerének jelszava lett: A szív a szívhez szól. Valószínűleg az anglikán egyház uniója, ha valaha megvalósul, nem intellektuális teljesítmény eredménye lesz, mint ahogyan a különválás sem racionális okok miatt következett be.