Táltosok és pálosok

A gellérthegyi sziklakolostor perjele, P. Imre Csanád egyik adventi olvasmányában olvasom: „Rólunk, pálosokról azt szokták mondani, hogy mi táltosok vagyunk, és azt hangoztatják, hogy Boldog Özséb atyánk táltos volt, és a táltosokat gyűjtötte össze az ő szerzetesrendjébe, s nekünk tudnunk kell azokat az ősi hagyományokat, amelyeket egymás után adnak át a pálosok a következőknek, mert mi titkos tudományok részesei és tudósai vagyunk.” A perjel természetesen tiltakozik, azt mondja, a fentebbi állítás mese.
Az azonban tény, hogy a pálos szerzetesek mindig őrizték magyarságukat. A pálos szerzetes nemcsak embertársaiért, nemcsak a hívő lelkekért, hanem nemzetéért és hazájáért is imádkozik. Jelszavukat, még a rend megalakulását követő korai századok valamelyikében, bizonyos Pongrác testvér (vagy Pázmány) így fogalmazta meg: „Et tu Hungaria, mi dulcis patria, cum Paulinis crescis, et cum itidem (iis) decrescis” – Te, Magyarország, édes hazám, a pálosokkal virulsz és velük is hanyatlasz el.
Első Remete Szent Pál testvéreinek rendjét az egyetlen törzsökös magyar szerzetesrendként említik a vallástörténeti lexikonok. A valóban magyar alapítású remetekongregáció eredete kétfelé ágazik: a Mecsek és a Pilis erdeiben megbújó remeték egyaránt a rend legkorábbi tagjainak tekinthetők.
Kezdjük az időben valamicskével távolabbi eseményekkel.
Bertalan pécsi püspök 1225-ben úgy döntött, hogy összegyűjti a Patacs hegyen és a Mecsek más erdeiben nagy számban tanyázó remetéket, épületet emeltet számukra, közös életükhöz, életvitelükhöz szabályzatot is előír nekik. „Házakban egyesülve közösen éljetek kezetek munkája s földjeitek csekély jövedelme után. Az egyházakat sűrűn látogassátok, alázatos és egyszerű állapotokhoz illő öltözetet viseljetek. Az elöljárók rendeleteit és törvényeit megtartsátok, az erényben és ájtatosságban magatokat gyakoroljátok, példásaknak mutatkozzatok, hogy Istennek kedves áldozatot nyújthassatok: nem csupán viseletetek, hanem másoknak, kiknek szívei intéstek által magukba szállanak, megtérése s üdvössége által. E célra legyen irányozva minden gyakorlatotok, úgymint az imádság, böjt, virrasztás, elmélkedés, olvasás, kétkezi munka, az egész belső és külső embernek elrendezése…”
Két évtizeddel később, 1246 körül, midőn Boldog Özséb esztergomi kanonok ráébredt a papi élet képmutatóságára, remeteségbe vonult a Pilis egyik erdei barlangjába. Egyre többen csatlakoztak hozzá a hívságos élet elől menekülők, mind többen választották a szegénységet, a krisztusi tisztaságot, a magányt. Eusebius egyszer látomásban részesült. Éjszaka, midőn éppen imájában volt elmerülve, szélvihar kerekedett, ám a fák lombjai meg sem rebbentek, és körös-körül apró szikrák, lángnyelvek támadtak, melyek a barlangja bejáratánál letűzött kereszt előtt egyetlen lángoszlopban egyesültek. A látomást úgy értelmezte, hogy egy nyájba kell terelnie a megvilágosodottakat, össze kell gyűjtenie mindazon lelkeket, akik kiéheztek a jóra, a tiszta, keresztényi életre. Rájött, hogy új rendet alapítva kell egybefognia a pilisi erdőségekben szétszórtan tengődő remetéket. Azt szerette volna folytatni, amit Bertalan pécsi püspök elkezdett, így hát az akkor már a Szent Jakab-kolostorukban élő mecseki szerzetesektől el is kérte szabályzatukat. A két közösség Özsébet választotta közös elöljárójának, ő pedig Remete Szent Pált kívánta megtenni leendő rendje védőszentjének. Az új rend, a pálosok rendjének megalakulásához – a késő középkori rendtörténet szerint – Aquinói Szent Tamás eszközölte ki a pápai jóváhagyást 1263-ban. Ekkoriban építették fel a rend első kolostorát is Pilisszentkereszten, a mai Klastrompusztán. Innen, ebből a kolostorból indultak 1300 körül Lőrinc fráter vezetésével azok a szerzetesek, akik perjeljük védőszentjéről, Szent Lőrincről nevezték el a budai hegyek nyugati oldalában épített újabb kolostorukat. Budaszentlőrinc pedig hamarosan a rend híres és nevezetes, messze sugárzó központja lett.
A pálosok krónikái egybehangzóan állítják, hogy a harmadfél évszázadon át tartó aranykor Boldog Lőrinc generálisságával kezdődött 1319-ben. Ő volt az, aki a pálos közösséget igazi renddé szervezte. Az 1327-es vizitáció idején hatvan kolostorukban mintegy ezer szerzetes tevékenykedett. A kisebb kolostorokban általában tíz-húsz-harminc, Budaszentlőrincen körülbelül háromszáz lélek lehetett az átlagos létszám. 1342-ben, Miklós generáliskodásának idején, XII. Benedek pápa engedélyével a pálosok a szürke vezeklőruhát fehérre cserélték, hogy így is megkülönböztessék magukat a kóbor, erőszakos, szerzeteshez méltatlan, botrányos életet élő remetéktől: azóta nevezzük őket fehér barátoknak. A rend nagy támogatója volt Nagy Lajos, aki az 1378. esztendei békekötés egyik zálogaként a velencei Signoriától kizsarolta Remete Szent Pál ereklyéit, amelyeket 1381-ben az akkor már igen gazdag, pompásan kiépített budaszentlőrinci főkolostorban helyeztek el.
Budaszentlőrinc kolostorvárosának utolsó bővítése az 1510-es években fejeződött be: ekkorra nagyobb területű volt, mint Györgyszentmárton, a mai Pannonhalma, háromhajós, kéttornyú temploma pedig az ország egyik legnagyobb és leggazdagabb egyháza volt, melyet gazdagon díszített kápolnák egész sora vett körül. Közülük a leghíresebb és legdíszesebb a Remete Szent Pál-kápolna volt, amely teljes pompájában csak 1492-re készült el. A kápolna csodatévő szent hely volt, amint arról az az 1511-ben kiadott könyv is tanúskodik, melyet Hadnagy Bálint – később maga is a rend általános perjele – tett közzé az eredeti mirákulumjegyzékek alapján. Ebben a kápolnában helyezték el valamikor az 1480-as évek vége felé Dénes szerzetes kőfaragó remekművét, Szent Pál vörös márványból faragott szarkofágját. Gyöngyösi Gergely, a rend történetírója 1520 körül így írt: „Csudálatos művészettel megfaragott műremek ez, miként mindenki láthatja, aki megnézi.” A Budán időző szultáni követ, midőn Budaszentlőrincen járva megpillantotta a kőkoporsót, így kiáltott fel: „Valóban a nagy Isten tanította azt a Dénes mestert, nem ember!”