Amikor India a britek kezébe került, a vasúthálózatot azonnal elkezdték fejleszteni. Az az India azonban nem egy egységes ország volt, külön brit területek, szabad városok és függő királyságok szőttese, amelyeket a vasút sem tudott összekovácsolni. A vasútfejlesztés a XIX. században valójában elsősorban nem az áruk és az emberek szállításának megkönnyítését szolgálta, hanem a katonák gyors mozgatását célozta, hogy az említett szőttes ne szakadjon több darabra. Hiányzott azonban az egységes irányítás, így mire 1947-ben elérkezett az indiai függetlenség, a szubkontinensen 42 különböző vasúthálózat volt, amelyet azonnal egységesíteni kellett, s ez négy év alatt meg is történt. A fél évszázad alatt azonban India lakossága megduplázódott, az alapvető vasúti rendszer azonban ugyanaz maradt. Egy bizonyos határon túl viszont már nem lehet sűrűbbé tenni a vonatok indulását, nem lehet több kocsit felszerelni a mozdonyokra (egy átlagos vasúti szerelvény 18-26 kocsiból áll Indiában), az általános fejlesztésre pedig nincs pénz, szuperexpresszek nincsenek Indiában. A sínpárok legfeljebb 160 kilométeres óránkénti sebességet bírnak a legjobb helyeken, de mindennek ellenére a vasút működteti Indiát, naponta húszmillió utast szállít 28 államban.
Csak Szikkim, Meghalaja és Arunacsal Prades államokban, az ország keleti határainál nincs vasút. Ez utóbbi állam északkelet felé Kínával, pontosabban Tibettel határos, a határ túloldalán pedig ott sorakoznak a sínpárok, egyes indiaiak szerint nem véletlenül. Mohan Bhagwat, egy hindu radikális mozgalom elnöke szerint miközben az indiai katonák máig szamarakon mennek át a hágókon, a kínaiak már kiépítették a háborús utánpótlási vonalaikat. Itt 1962-ben háború dúlt Kína és India között, amelyet a kínaiak megnyertek (nem kis részben azért, mert míg ők teljesen felszerelten érkeztek Tibet felől, az indiai katonák vékony ruhákban vették fel velük a harcot). Peking végül a győzelme ellenére visszavonult a nemzetközileg elismert határra, de máig magáénak követeli Arunacsal Pradest, ahová India nem tudott vasutat építeni, Kína viszont a Himaláján keresztül igen.
India számára a vasút jelenti a háborút és a békét is. Az Egyetértés expressz volt 1976-tól 2006-ig az egyetlen kapocs India és Pakisztán között, amely Delhi és Lahor között közlekedett. A vonat az ellenségeskedések idején szünetelt, útvonalát rövidítették-növelték, s 2007-ben fel is robbantották, mint a békés közeledés szimbólumát. Társa, a Thar expressz volt az első vonat a két ellenséges ország között, amely Karacsitól Bhagat Ki Kothiig ment, de 1965-ben felrobbantották a síneket. 2006-ig kellett várni, amíg újraindult a forgalom.
origo.hu
A betegek szeme láttára kellett újraéleszteni egy nőt a kecskeméti rendelőintézetben
