Hajnóczy-kalauz, avagy az író hagyatéka

Szokatlan könyvbemutató helyszíne volt kedden este a Magyar Írószövetség. Cserjés Katalin Hódmezővásárhelyen élő irodalomtörténész, festőművész, a szegedi egyetem modern magyar irodalmi tanszékének tanára beszélgetett tanítványával, Szekeres Szabolccsal A lebegő orgonagyökér – Egy Hajnóczy-prózakalauz első fejezetei című könyvéről. Az oktató tíz éve vezet Szegeden egy prózaelemző szemináriumot, amelyen a diákokkal közösen igyekszik föltárni egy rejtélyes életmű titkait. Hajnóczy Péter (1942–1981) életében négy kötettel (A fűtő; M; A Halál kilovagolt Perzsiából; Jézus menyasszonya) jelentkezett, s az alkohol démonával küszködve halt meg.
Cserjés Katalin hivatásos irodalomtörténészeknél szokatlan szerénységgel és megejtő őszinteséggel számolt be arról is, hogy sokáig töprengett, Mednyánszky László naplójával vagy Hajnóczy Péter látomásos prózájával foglalkozzon. Úgy érezte végül, hogy Hajnóczy teremtő képzelete a pop art, a szürrealizmus, a kubizmus képzőművészeti alkotásainak irodalmi megfelelőjét hozta létre, így elemzőként sem marad hűtlen képzőművészi énjéhez. A lebegő orgonagyökér című könyvet tanítványai biztatására írta meg, ő pedig bevonta diákjait a közös munkába, és 2006 óta három közös kötetet is megírtak Hoválettem, Da capo al fine, Tudom címmel. Munkájukat úgyszólván támogatás nélkül folytatták eddig, tanszéki kiadványként jelentek meg a közös kötetek, A lebegő orgonagyökér című Hajnóczy-kalauz is kis példányszámban látott napvilágot, rövid utóélete is híven illusztrálja a mai magyar irodalommal foglalkozó művek sorsát.
Ami újdonság: Cserjés Katalin az író jogutódjának hozzájárulásával megkapta kilenc nagy papírdobozban Hajnóczy Péter kéziratait, amelyekből terv szerint már novemberben napvilágot lát az első, feldolgozott fejezet a Forrásban, a második a Tiszatájban. A kínzó látomásokkal küszködő írónak eddigi tudomásunk szerint csak novellái, hosszú elbeszélései és kisregényei jelentek meg még az 1982-ben kiadott ötödik, posztumusz kötetben is, amelyet a Szépirodalmi Könyvkiadó rendezett sajtó alá. Valószínűleg azért is, mert Hajnóczyt a monográfus és a moderátor véleménye szerint nem a valóság lineáris ábrázolása érdekelte, hanem az igazát kereső, paradox módon mégis meghunyászkodó huszadik századvégi magyar ember kafkai Canossa-járása. Ezért sűrű képekben, merész, filmszerű vágásokkal, „rövid drótokkal” dolgozott. Ám a kéziratok között regénykezdemények, hosszabb lélegzetű művek is találhatóak – többek között a magyar jakobinusok kivégzett vezérét, Martinovits Ignácot megidéző belső monológregény –, amelyeket még meg kell vizsgálni, és elképzelhető, hogy rácáfolnak arra, hogy Hajnóczy Péternek nem születtek hosszú szövegregényei.