A XIX. század vége felé a feketék nem örvendtek valami nagy megbecsülésnek Nyugaton. Földjük tele volt ásványkincsekkel, a királyi zsebek pedig mindig üresek voltak, így a belga király arra kérte fel Henry Morton Stanleyt, a híres felfedezőt, hogy segítsen neki elterjeszteni a nyugati kultúrát a feketék földjén. Stanley segített, II. Lipót pedig megvásárolta az országot, a berlini konferencián pedig a 14 nagyhatalom elfogadta, hogy a terület felosztását úgy lehet békésen megoldani, ha Lipót kezébe kerül. A Kongói Szabadállam nem Belgium gyarmata volt, hanem az uralkodó személyes tulajdona, ahonnan nyersanyagokat, főként gumit szállítottak Európába. A király meggazdagodott, Afrika belseje pedig megismerte, milyen is igazán kemény terror alatt élni, a kultúra terjesztéséről ugyanis szó sem esett. Szakértők kettő- és tizenötmillió közé teszik az áldozatok számát az 1885 és 1908 közötti időszakban, ahol a Lipót király által kért guminorma nem teljesítéséért levágták a begyűjtő gyerekek kezét. Európa végül megelégelte a feketék ipari szintű mészárlását, egy helyszínre kiszállt többnemzetiségű vizsgálóbizottság elítélte a belga uralkodót, a szabadállam pedig átkerült Belgium tulajdonába.
A nagy király kezéből ugyan kikerült kedvenc játékszere, de a helyszínen megmaradt a Közerő (Force Publique), a fehérek irányította, de kongóiakból áll hadsereg, amelynek közkatonái szándékosan otthonuktól távol eső területeken tartották fenn a rendet. A gyerekek keze megmaradt, de a belgák továbbra sem az ország fejlesztésével foglalkoztak, helyette szisztematikusan kiépítették azt az államot, amely nyersanyaggal látta el az óhazát. Kongóban minden volt. Kongói mogyorót ropogtattak Londonban, kongói gumikerekeken gurultak a szövetségesek teherautói Normandiánál, s kongói uránércből állították elő azt a Kisfiút, amely eltörölte a föld színéről Hirosimát. A helyi lakosság életkörülményeinek javításáért szinte kizárólag az egyház tett, minthogy az oktatás és az egészségügy a missziók kezében volt.
A kongóiak így soha nem néztek fel a belgákra. A II. világháború után Brüsszel végül elfogadta, hogy Kongó függetlenné válik, a kijelölt időpont pedig 1960. június 30-a volt. Az azt megelőző választásokat a Kongói Nemzeti Mozgalom Patrice Lumumba vezetésével megnyerte. A Force Publique belga tisztjei azonban közölték a katonákkal, hogy függetlenség ide, függetlenség oda, a helyzet semmit sem fog változni, a legények pedig erre fellázadtak, a tiltakozás pedig az egész országot tűzbe borította. A belga tulajdonban levő bányák támogatásával Katanga tartomány kikiáltotta függetlenségét, ebben a helyzetben az új kormányfő, Patrice Lumumba szovjet segítséget kért és kapott. Szeptemberben Joseph Kasavubu államfő leváltotta Lumumbát, aki ezt elutasította és leváltotta Kasavubut. A helyzetet kihasználva Joseph-Désiré Mobutu, a Véderő ezredese puccsot szervezett feltehetőleg amerikai és belga támogatással, és mindkettejüket leváltotta. Lumumbát Katangába szállították, és ott – belga tisztek felügyelete mellett – kivégezték.
Kongó pedig maradt független egy új diktátor, Mobutu Sese Seko keze alatt. A leopárdbőrbe öltözött eszelős 1997-ig irányította Zairére átnevezett országát, a dzsungel közepén megrendezte Muhammad Ali és George Foreman teljesen szürreális bokszmeccsét (amelyből film is készült Amikor királyok voltunk címmel), majd menekülőre fogta. Az egy évre rá kitört, s hivatalosan 2003-ban befejeződött kongói háború 5,5 millió ember életét követelte.
origo.hu
Kiadták a riasztást, mutatjuk, hol kell viharos szélre számítani
