Magyarország a világsajtóban

A jobboldalnak haladéktalanul egyéves elitújságíró-képzést kell indítania, amelynek második félévét a diákoknak nyugati médiumnál kell eltölteniük és ott kapcsolatokat kell kiépíteniük. Nemcsak a tapasztalat miatt, de a kiépített személyes kapcsolatok csodákra képesek

Ez a cikk két személyes példán kívánja bemutatni, mennyire naivak és/vagy felkészületlenek vagyunk, amikor igazunk teljes tudatában akarjuk üzeneteinket eljuttatni a világnak. A két példa két meghiúsult kísérlet. Nyugodtan mondhatjuk, kudarc. Az első esetben saját hibánk miatt. A másodikban nem kifejezetten.
Lássuk az első példát! A Hír TV 2008. augusztus 1-jei híradása beszámolt arról, hogy kábítószert akartak elrejteni a Hír TV két riporterének autójában. Az ügyben szerepet játszó Veres János pénzügyminiszter személyes támadásnak tekintette a riportot. A Hír TV riporterei magát a kísérletet. A magyar újságíró-társadalom tisztességes része pedig a sajtószabadság elleni igen súlyos támadásnak tartotta, amelyben, mint később kiderült, Draskovics Tibor igazságügyi miniszter is benne volt.
Néhány nappal az ügy napirendre kerülését követően felhívott egy kollégám azzal, hogy kérdezzem meg Aidan White-ot, a Nemzetközi Újságíró-szövetségnek (NÚSZ), a világ legnagyobb újságíró-szervezete főtitkárát, mi a véleménye. Azt feleltem, szívesen megkérdezném, de azt fogja mondani, ő erről nem kapott értesítést semmilyen újságíró-szövetségtől és az általa ellenőrizetlen sajtóhírek alapján nyilván nem fog szervezete nevében véleményt nyilvánítani. Azt javasoltam, próbáljuk megkérni az egyik nem balliberális újságíró-szervezetet, foglalja össze az ügyet és az angol nyelvű szöveget juttassa el neki, majd a levél kézhezvétele után felhívom. A megkért újságíró-szervezet megígérte, hogy eljuttatja neki és nekem is a kért összefoglalót, amely sajnos máig nem érkezett meg. Nem hinném, hogy a nyelvismeret hiánya lett volna az oka, hiszen fővárosunkban több tucat fordítóiroda működik.
És itt van az első akadály. A Nemzetközi Újságíró-szövetségnek két magyar tagszervezete van. Az egyik a kommunista időkből ismert MÚOSZ, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, amelynek jelenlegi elnöke Eötvös Pál, a Népszabadság korábbi főszerkesztője. A másik magyar tagszervezete a sajtószakszervezet, amelynek székhelye a Vince Mátyás MTI-vezérigazgató által irányított híriroda épületkomplexuma. Így talán érthető, hogy Aidan White és szervezete az elmúlt nyolc évben nem értesült arról, hogy Magyarországon újságírókat vertek a hatalom emberei, ellenzékinek tekintett médiumokat diszkrimináltak, az ellenzéket kijátszották közszolgálati testületek vezetéséből, vagy „egyszerűen” kormánygépen csak a baráti média tollforgatóit utaztatták. És most néhány szó Aidan White-ról, akit korábban igen hevesen és gyakorta támadtam. Főleg akkor, amikor jobbközép kormányok idején Budapestre sietett, hogy itt konferenciázzon, majd közleményben kelt a sajtószabadság védelmére. Bevallom, azt hittem, White lelke mélyéig elfogult balliberális. Kiderült, tévedtem. Az 1951-ben, Észak-Írországban született White 1987 óta vezeti a NÚSZ-t. Előtte a brit Guardiannek írt. Tavaly augusztusban azzal haragította magára az amerikai kormányt, amiért bírálta a Pentagont, hogy a Rendon Csoportot bérelte fel a terror elleni háborúról a neki nem tetsző módon író újságírók profiljának elkészítésére. White piciny irodájába kilószámra érkeznek jelentések a világ minden táján lévő tagszervezeteitől a sajtó szabadsága elleni támadásokról. És ő egyformán tiltakozik, legyenek a vétkesek – hogy a globális konfliktusok legkényesebb területét említsük – akár izraeliek, akár palesztinok.
Lapunkban 2004 októberében jelent meg vele egy hosszabb beszélgetés annak alkalmából, hogy elítélte, amiért akkori tulajdonosa megszüntette a Magyar Hírlapot. Az interjú azzal a számon kérő kérdéssel kezdődött, hogy White úr miért nem tiltakozott lapunk, a Magyar Nemzet elleni hatalmi lépések miatt. Ezt felelte: „Ha a Magyar Nemzet hozzánk fordult volna, akkor képviseltük volna az ügyét.”
Tanulság: 1. Ha bajunk van, szóljunk időben. 2. Megfelelő erőforrásokkal nagyon ideje megalakítani egy komoly sajtószervezetet, amely nem hallgat, ha balliberális kormányok támadják a sajtószabadságot.
A második eset: barátaim és ismerőseim igen sokszor nógattak, írjak egy cikket valamelyik befolyásos nyugati lapban arról, hogy mi folyik nálunk. Azt mondtam, reménytelen: a politikai korrektség már olyannyira megmerevedett és nem utolsósorban a magyar események értelmezésében, hogy az emelt „tűzfalon” lehetetlen áttörni. Unszolásra 2008. február közepén végül is elküldtem egy cikket egy igen befolyásos, a globális világrendet és a status quót támogató brit lap véleményrovata szerkesztőjének. Feltételezhető, ha a több évtizedes újságírói múltat maga mögött tudó szerkesztőnek – nevezzük S. úrnak – a cikk nem keltette volna fel érdeklődését, egy udvarias elutasító választól eltekintve nem váltottunk volna két tucat levelet, másfél hónapon át. Az elküldött cikk így kezdődött: „Melyik az az egyetlen ország Európában, ahol a rendőröket arra utasítják, ne viseljenek azonosítót; ahol válogatás nélkül gumigolyóval lőnek polgárokra, és illegális viperát használnak koponyák betörésére? Lukasenko diktatórikus Fehéroroszországa? Putyin egyre inkább tekintélyelvű Oroszországa? Nem, hanem egy olyan ország, amely láthatóan egyre több dicséretet gyűjt be az Európai Uniótól, amely szervezet, mint tudjuk, az emberi jogok és emberi méltóság általánosan elfogadott értékein alapul.”
Majd következtek a gyurcsányi Magyarország tényei: a súlyos stagfláció, a növekvő adóssághegyek; hogy a GDP 2007-ben 1,3 százalékot nőtt, részben annak eredményeként, hogy a nemzeti termék számításába akkor először bevették a kábítószer-kereskedelmet és a prostitúciót is. Szólt arról is, hogy a kilencvenes években kibontakozó középosztály összeomlik, a fiatalok és a tehetségek kirajzanak az országból. A cikk ezzel szembeállította az egykori – 2002-es – „mintaországot”, amely 2007. január 1-jével be akarta vezetni az eurót. Az írás azzal végződik, hogyha egy sportoló azzal igazolja utolsó helyét, hogy edzésmódszereiben reformokat hajt végre, senki nem hinne neki. A kérdés, miért van ez másként a magyar kormánnyal? Itt az idő, sürgetett az írás, hogy elsősorban az Európai Unió a magyar kormányt teljesítményének megfelelően ítélje meg.
S. úr először nem akarta elhinni, hogy Magyarországon szemet lőttek ki. Bizonyítani kellett. Ugyanis azt hitte, a „gulyáskommunizmus” korszakára utalok. (Ő, aki a hírekből él.) A bizonyítás után S. úr azt a kifogást emelte, hogy egy cikk ne kezdődjön a múlttal, még ilyen rövid utalással sem. Ezen két hétig vita folyt, s a brit sajtó akkori cikkeiből több példát idéztem, amely a „múlt” felidézésével kezdődött.
Nem folytatom. További két hét vita után a cikk nem jelenhetett meg. Tanulság: 1. Ha a jobboldalt ekkora sérelem éri, mint bennünket 2006 őszén, azt azonnal világgá kell kürtölni (a másik oldal képzelt sérelmeiből is nemzetközi sajtókonferenciák tucatjait tartja). 2. A jobboldalnak haladéktalanul egyéves elitújságíró-képzést kell indítania, amelynek második félévét a diákoknak nyugati médiumnál kell eltölteniük és ott kapcsolatokat kell kiépíteniük. Nemcsak a tapasztalat miatt, de a kiépített személyes kapcsolatok csodákra képesek: alkalmasint átbillenthetik a megjelenés előtt tornyosuló akadályokat.
Ha ezt sem tesszük meg, a jövőt illetően felejtsük el magunkat és képünket a világban.