A rendszer áldozatai

– Már megint kommunistázunk?<br /> – Már megint nácizunk?<br /> Képzelt párbeszéd 2010. november 30-án Magyarországon

Kérdés persze az is, mi történt volna, ha például nálunk rendeznek egy „nürnbergi” pert a vádlottak padján olyanokkal, mint a volt pufajkás Horn Gyula.

Cikket jelentetett meg a kitűnő amerikai kulturális folyóirat, a City Journal szeptember 20-i száma A kommunizmus Nürnbergje címmel, A vörös khmer bűnei elválaszthatatlanok a marxista–leninista ideológiától alcímmel. Mi az oka annak, hogy az egész világon ez az első ilyen per kommunista tömeggyilkosok ellen, holott Nürnbergben a nemzetiszocialistákat már 1945 vége felé törvényszék elé állították, a japán fasizmus prominens képviselőit pedig 1946-ban, tehát a háború befejezését követő évben? – teszi fel a kérdést az írás.
A cikk annak kapcsán jelent meg, hogy az emberiség egyik legkegyetlenebb népirtásának elkövetése miatt Kambodzsában az ENSZ támogatásával működő bíróság elé állították Kieu Samfan volt államfőt és bűntársait. „De mindeddig a kommunizmust nem állították törvényszék elé, holott a valódi kommunizmus megölt vagy megcsonkított áldozatainak száma nagyobb, mint a nácizmusnak és a fasizmusnak együttvéve” – szögezi le a City Journal.
A cikk szerzője szerint a kommunizmus tömeggyilkosai eddig két okból kerülték el a felelősségre vonást. Először is a kommunizmus egyfajta ideológiai immunitást élvez, mert azt állítja, hogy a haladás oldalán áll. Másodszor pedig a kommunisták hatalmon vannak Pekingben, Phenjanban, Hanoiban és Havannában. Ugyanakkor olyan területeken, ahol nem veszítették el a hatalmukat – mint a korábbi Szovjetunióban –, a kommunisták úgy biztosították saját immunitásukat, hogy szociáldemokratákká, üzletemberekké és legitim országos vezetőkké „alakultak”.
Egy másik apropóból ugyanerről a témáról ír John Horvath, aki a BBC budapesti tudósítóján, Nick Thorpe-on kívül a másik üdítő kivétel a nemzetközi sajtópalettán abban, hogy nem hazugságok árusításával keresi újságírói kenyerét akkor sem, ha Magyarországról van szó. Az angol nyelvű, de német Telepolis nevű portál október 10-én hosszabb cikket írt annak alkalmából, hogy Magyarországon, a történelem ironikus fordulata eredményeként, egy volt kommunista belügyminiszter lehet az első, akit a holokauszttagadási törvény értelmében ítélhetnek el. A 89 éves Biszku Béláról van szó, aki nyilvánosan tagadta, hogy a kommunista rezsim bűncselekményeket követett el; az 1956-os forradalmat ellenforradalomnak nevezte, és helyeselte a mintegy kétszáz végrehajtott halálos ítéletet. A Jobbik feljelentésére Biszku most a holokauszttagadás törvényének megsértése miatt áll bíróság elé – amely Btk.-módosítást a Fidesz választási győzelme után kiterjesztette a kommunista rendszer bűneinek tagadására vagy lekicsinylésére.
John Horvath azt a kérdést teszi fel cikkében, hogy miért nem vonták felelősségre Biszkut 1989, azaz a kommunista rendszerek közép- és kelet-európai összeomlását követően. Sokan a jobboldalon a Fideszt bírálták, amiért tíz évvel ezelőtti kormányzása idején elszalasztotta a kommunista rendszer valamennyi „emlékének” kitakarítását a közéletből.
A Fideszt védelmezők viszont azt hozzák fel, hogy az első szabad választásokat követően a múlt bűneit elkövetők felelősségre vonására benyújtott törvényt az Alkotmánybíróság semmisítette meg.
Az elmúlt hónapokban egyébként külön ennek a témának szentelt könyv jelent meg az angolszász könyvpiacon Csontvázak a szekrényben – Átmeneti igazságszolgáltatás a posztkommunista Európában címmel. Szerzője, Monika Nalepa az amerikai Notre Dame Egyetem politológia tanszékén tanársegéd.
Nalepa két alapvető kérdést vizsgál. Az egyik: miért válnak meg hatalmuktól a kommunista autokraták akkor, amikor logikusan számíthatnak arra, hogy ellenfeleik megbüntetik őket? A másik pedig: miért tekintenek el ellenfeleik aztán a megbüntetésüktől?
A kötetnek előnyei mellett súlyos hibája, hogy a szerző túlzottan beleszeretett a kvantitatív elemzésbe: hosszú oldalakon át bonyolult egyenleteket hív segítségül tézisének alátámasztására. Kérdés azonban, hogy képletekkel milyen mértékben lehet leírni azt az esetet, amikor például volt ellenzékiek belügyminisztériumi kutatásaik során saját aktáikat lopják ki.
Monika Nalepa szerint a volt „keleti tömb” egyetlen országában sem kapták meg a volt kommunisták azt, amit megérdemeltek volna, azaz sehol sem állítottak fel „nürnbergi” törvényszéket. Véleménye és elemzéseinek következtetése az, hogy ennek fő oka az antikommunisták félelmében keresendő. Félelmük attól, hogy a szekrényben lévő csontvázak közül több rájuk hull, vagyis tartanak tőle, hogy kiderül: az antikommunista ellenzék sok és olykor leghíresebb tagja életének egy időszakában titkosszolgálati jelentéseket írt, mint például Lech Walesa, a legendás lengyel munkásvezető, a Szolidaritás szakszervezet megalapítója.
A hazánkról írt fejezetben Nalepa magyar forrásokat idéz, amelyek szerint a fordulat idején megalakult pártok közül az MDF-ben volt a legtöbb korábbi besúgó és titkos ügynök. A kilencventől vezető kormánypárt éppen emiatt nem akarta a lusztrációs folyamat megindítását. Ugyanakkor a könyvben lévő egyik táblázat egy felmérés adatait tárja elénk arról, hogy a Lengyelországban, Magyarországon és a Cseh Köztársaságban megkérdezettek véleménye szerint országukban mely politikai erőkben található a legtöbb egykori titkos ügynök. Magyarországon kimagasló többség vélte úgy, hogy a liberálisok soraiban található a legtöbb ügynök: arányuk 68,5 százalék, szemben azokkal, akik azt állították, hogy a kommunistáknál (31,6 százalék).
Nalepa könyvével kapcsolatban felvetődik egy másik kétely is. Ez pedig az angolszász teoretikusok hajlama arra, hogy közös okokat találjanak egy-egy jelenségre az általuk szemlélt térségben. Egy pillanatig sem állítható, hogy olykor ne létezne ez a közös ok, de az nem biztos, hogy a különböző posztkommunista országokban ugyanaz az oka a „nürnbergi” típusú perek és a mindenre kiható lusztráció elmaradásának, bármennyire csábító is azonos magyarázattal szolgálni.
Meglehet persze, hogy az amerikai kutatónak igaza van. Egy biztos azonban: érthetetlen, hogy e sarkalatos kérdésről miért nem született eddig magyar tanulmánykötet.
Kérdés persze az is, mi történt volna, ha például nálunk rendeznek egy „nürnbergi” pert a vádlottak padján olyanokkal, mint a volt pufajkás (az 1956-os forradalmat vérbe fojtó idegen megszállókat kiszolgáló gyilkos alakulat) Horn Gyula, akit 1994-ben az antalli tapasztalat után a magyar nép szabad választás révén repített a miniszterelnöki székbe, vagy Biszku Béla és a többi bűnös, akik Moszkva helyett ma Washingtont, a szovjet békeharc helyett pedig a multinacionális érdekeket szolgálják.
A kambodzsai tárgyalások első fordulója júliusban ért véget, amikor Kaing Guek Eavot („Duk”) 35 évre ítélték, amit a kambodzsaiak túl enyhe büntetésnek tartottak. Dukot 12 273 rab kivégzéséért találták felelősnek. A foglyokat egyébként arra is kényszerítette, hogy saját székletüket egyék. Francia ügyvédje a per során taktikát váltott, és a rendszer áldozatának állította be most 68 éves védencét, írja a – szó eredeti értelmében – liberális amerikai értelmiség zászlóshajójának, a kéthetente megjelenő The New York Review of Booksnak a tárgyalást ismertető október 25-i blogja.
És mi – akiknek van fantáziánk – elképzeljük egy 1990-ben elkezdődött hazai „nürnbergi” per 1994-ben elhangzó védőbeszédeit. Amint az első négyéves ciklus végén az egész hazai jobboldalt dadogó gyáváknak és inkompetens futóbolondoknak beállító Horn Gyula, Biszku Béla és társaik már nemhogy magukat védenék, de hőssé magasztosulva igazultak volna meg, bebizonyítva, mi mindent köszönhetünk nekik.
Így talán jobb is, hogy nem indult per nálunk a kommunisták ellen. De csak akkor, ha most egyfajta jóvátételként a legkeményebb büntetőperek kezdődnek azokért a bűnökért, amelyeket az egypártrendszer működtetői és haszonélvezői neoliberális gúnyában követtek el húsz éven át, hazájukat másodszor is tönkretéve.