Arany dögcédula

„A jó öreg György király küldött anyának egy levelet, amikor meghallotta, hogy apa meghalt. Emlékszem, egy pergamen volt, aranylevelekkel meg mindennel. Egy nap megtaláltam elrejtve egy fiókban, amelyben régi fényképek voltak. Máig elámulok a csodálkozástól, hogy Őfelsége a saját gumibélyegzőjével pecsételte le.” Pink Floyd: Amikor a Tigrisek áttörtek

A könyv megjelenése előtt azt ígérték, hogy a nyolcéves elnökség titkai látnak napvilágot. A Döntési helyzetekben nincsenek titkok, voltaképp még döntések sem, inkább egy érdekes magyarázkodás attól az embertől, aki hihetetlen hatékonysággal tette semmivé az amerikaiak csillogó imázsát

Rengeteg levelet írt a jó öreg György király, hiszen ő volt a brit uralkodó a II. világháború idején. Sokaknak van a régi fényképek között olyan pergamenje, amelyen a király személyesen fejezi ki részvétét az elesett katona hozzátartozóinak. György király nem írt könyvet leveleiről. Fél évszázad múlva egy másik György király azonban igen.
George W. Bush két évvel azután jelentette meg emlékiratait, hogy elhagyta a Fehér Házat. A Döntési helyzetek című könyv – amely az angol eredetivel egy napon, hatalmas fordítói-szerkesztői munkával jelent meg magyarul is az Ulpius Ház kiadó gondozásában – mondhatni korszakalkotó mű, amely hű lenyomata az ezredelő első évtizedének, csakhogy fonákról tekintve. Maga az érintett mutatja be, hogyan kell a feketét fehérnek látni jó lelkiismerettel, miként lehet Hollywood legelcsépeltebb kliséit a politika szolgálatába állítani, s átsiklani fontos tényezőkön emberek életét befolyásoló döntéseink során.
A könyv persze az amerikaiaknak készült, bizonyíték erre többek között az a rengeteg baseballhasonlat, amelyet Alabamától Wyomingig mindenki ért, de más senki. Ugyancsak erre lehet következtetni abból, hogy a szerző láthatóan kizárólag az amerikai emberek életéért aggódik szeptember 11-től egészen elnöki ciklusai végéig, 2008 januárjáig. A könyv megjelenése előtt azt ígérték, hogy soha nem látott-hallott részletek, a nyolcéves elnökség titkai látnak napvilágot, de ez így nem igaz. A Döntési helyzetekben nincsenek titkok, voltaképp még döntések sem, inkább egy érdekes magyarázkodás attól az embertől, aki nyolc év alatt hihetetlen hatékonysággal tette semmivé az amerikaiak szépen csillogó imázsát.
„George, találja meg azokat a rohadékokat, akik ezt csinálták, és ölje meg őket!” – idézi az egyik dühös tűzoltót az elnök az összeomlott Világkereskedelmi Központ mellől. A kormos arcú tűzoltó haragja érthető, de az kevésbé, hogy a könyv elején, majd a képmellékleteknél is megtalálható ez a nem túl ízléses mondat. A szerzőnek nyilván tetszik. Az elnök egyébként saját bevallása szerint már szeptember 11-én este is úgy nézett a földön készülődő harci repülőgépekre, hogy ezeket nemsokára elindítja a háborúba, megbosszulni az amerikai áldozatokat. Azt persze megtudjuk, hogy kik azok a kiváló munkatársak, akik segítik az elnöki döntéseket. „Don” Rumsfeld, Paul Wolfowitz, George Tenet, Colin Powell, „Condi” Rice, Tommy Franks, a sor hosszan folytatható. Hamid Karzai afgán elnök egy igazi széplelkű hazafi, Chirac és Schröder barátságtalan és ellenséges mufurcok, Tony Blair pedig Churchillhez mérhető államférfi. Szegény Medgyessy Péter nem került be a memoárkötetbe, pedig ő is tárgyalt 2004-ben Washingtonban, szépen el is mondta a Magyar Televíziónak,
hogy Bush elnökkel „természetesen megbeszélték Irán helyzetét”, miközben az egész világ Irakkal foglalkozott az épp elkezdődött háború miatt.
Bush az afganisztáni és az iraki háborút, a béketeremtést és a demokratikus társadalom felépítését is úgy képzeli, mint az a tudós, aki farkasokra ruhát húz, házat rendez be nekik, almát tesz a porcelán tányérokra, kávét szolgál fel nekik, majd feszülten figyeli, mikor kezdenek el illedelmesen viselkedni. Ha pedig a farkasok szétszaggatják a párnákat és kiöntik a kávét, a tudós hálátlannak nevezi az ordasokat, és elkeseredik, hogy miért nem veszi észre senki, milyen jót akart. Afganisztánnak márpedig demokratikus társadalommá kell válnia – bármennyire is „távoli, vad és primitív hely” –, az al-Kaidát pedig ki kell onnan füstölni, adta ki 2001-ben az utasítást az elnök.
A könyvben kissé filmszerűen jelennek meg az események, hasonlatos az írás egy forgatókönyvre. Szeptember 11. után Bush találkozik egy olyan asszonnyal, aki rendőr fiát veszítette el a New York-i Világkereskedelmi Központ összeomlásakor. Bushnak a kétségbeesett anya átadja fia rendőrjelvényét, azt a jelképet, amely az összes rendőrös filmben megjelenik mint a törvényes hatalom szimbóluma. Bush meghatottan átveszi az ereklyét, és később is felidézi, hogy egy-egy döntés esetén erőt adott neki a kis fémdarab. George Howard rendőr jelvényét Bush onnantól kezdve mindig magánál hordta. Ugyanilyen szimbólumként jelenik meg Michael Murphy tengerészgyalogos aranyszínű dögcédulája, amelyet az elesett katona – aki csak egyetlen alkalommal verekedett, azért, hogy megvédjen egy fogyatékos gyereket – családjának átadott magas katonai kitüntetés idején viselt az elnök. Bush könyvét érzelmesre írta, ahogy valószínűleg tényleg érzékeny ember. Számos alkalommal sírja el magát az 579 oldal során, vagy konkrétan zokog, vagy férfiasan visszanyeli a könnyeit, nehogy egy háborús hős gyerekei így emlékezzenek rá. Ott, a három- és ötéves árvákkal szembenézve Bush azért érzékenyült el, mert apjuk életét vesztette Afganisztánban, és a kicsik apa nélkül fognak felnőni. Arra azonban soha nem tér ki, egyetlen fél mondat erejéig sem, hogy az ezerszer megindokolt háborúk során nem egy, nem kettő és nem is húszezer kisgyerek válik árvává a felszabadítás alatt álló országokban, akiknek soha nem fog a szemébe nézni. A háború képei számára nem csúnyák, hanem hatékonyak és igazságosak. 2003. március 19-ről ezt írja: „Az aznap éjjel Bagdadra hulló bombák Irak felszabadításának nyitányát jelezték.” Bagdadban akkor egy olyan háború kezdődött, amelyben eddig több mint egymillió ember halt meg.
George W. Bush sokszor hangsúlyozza, mindig úgy döntött, ahogy meglátása szerint az országnak hasznos, s most, 2010-ben sem hajlandó elismerni egykori hibáit, legfeljebb kicsiny félreértéseket bán (mint a Lincoln repülőgép-hordozóra kitett „A küldetés teljesítve!” felirat). Irak megtámadása szerinte akkor is helyes döntés volt, ha végül nem találtak tömegpusztító fegyvereket, sőt még Colin Powell híres előadása is tetszett neki. „Colin beszéde kimerítő, ékesszóló és meggyőző volt. Abban a megvilágításban, hogy Szaddám nem engedi be a fegyverzetellenőröket, nagy hatást tett a nyilvános vitára. Később Colin beszédének több állítása pontatlannak bizonyult” – írja nagyot nyelve, hiszen az akkori előadás soha nem látott blamázst jelentett Powellnek és az amerikai diplomáciának. Az egykori külügyminiszter „pontatlan állításai” konkrétan légből kapott próbálkozások, hazugságok voltak, maga Powell is szégyelli, egyik főtanácsadója pedig élete legsötétebb fejezetének nevezte. Egyedül Bush tart ki amellett, hogy a mindenki számára kínos beszéd „kimerítő” és „meggyőző” volt, s hiszi, hogy Szaddám Huszein eltávolítása biztonságosabbá tette a világot. Most, 2010-ben is.
Egy vezetőn a történelem ítélkezik, nem a kortársai. Bush esetében azonban meg lehet előlegezni, hogy nem a kiváló elnökök közé fogják sorolni, ez a könyv pedig azt is megmutatja, miért. Valamint azt is, hogy a főszereplő ezért nagyon csalódott lesz odafenn vagy odalenn.