(El)térítők

Bár a Gedeon Társaság tagjai protestáns egyházakhoz kapcsolják magukat, misszionáriusaik eléggé más alapokon állnak, más a stílusuk és mások a hitbéli forrásaik is. Nem ismerem őket közelebbről, de mivel abban a második kerületi református templomban, ahová járok, egy svájci képviselőjük tiszteletét tette, részem lehetett abban a megtiszteltetésben – amelyről akkor még nem tudtam, hogy inkább megpróbáltatás lesz –, hogy a szokásos igehirdetés után egy gedeonita misszionáriust is meghallgathattam. Kicsit sajnáltam, hogy miatta a zsoltáréneklés elmaradt, de azért figyelemmel követtem. Már a kezdés sem tetszett. A misszionárius beállt egy agresszív pózba, fölemelte a Bibliát, és üvöltve közölte: „Nekem ez a könyv nem kell!”
Döbbent csend volt a templomban, bár lehetett sejteni, hogy ez az ízlésesnek ugyan nem nagyon mondható fordulat pusztán hatásos retorikai eszköz volt. Kiderült, hogy a gedeonitának ezt egy olasz diák mondta. Gondolom, nem üvöltve. „De ez a könyv a tiéd. Nem kell érte fizetni!” – erősködött a mesélés tanúsága szerint a misszionárius. (Mintha nekünk mindent el kellene fogadnunk, amiért nem kell fizetni!) Végül csak odaerőszakolta a Bibliát a fiúnak, aki fogta, és kidobta egy szemeteskonténerbe. A továbbiakban megtudtuk, hogy a konténerben éppen egy hajléktalan pihent, akinek óriási szerencséje volt, mert a fejére esett a Biblia. Azonnal olvasni kezdte. Sajátos lehetett még ott a krumplihéj, a megromlott ételmaradékok és üres flakonok közt találkozni az evangéliumokkal, de ne keressünk a kákán csomót. A lényeg (nem is nagyon számítottunk másra), hogy a hajléktalan megtért. Természetesen fölkereste a gedeonitákat, akiknek címe benne van a Bibliájukban, és a továbbiakban az ő tanításaik szerint élt.
Újabb történet: egy fiatalember először volt szállodában, körbejárkált a szobákban, elámult a pompán és a kényelmen. Később ki kellett mennie a vécére. Valamiért mégsem tette. Egyszer csak azt hallotta: „Kelj föl, és menj ki a vécére!” Csodálatos hatással volt rá ez a mondat, de mégsem ment ki a vécére. Mire másodszor is meghallotta: „Kelj föl, és menj ki a vécére!”
Nem sarkítok, nem ironizálok, nem túlzok. A református gyülekezet tagjai csöndben figyeltek, mi lesz még itt. Megtudtuk, hogy a teli hólyagjával küzdő fiatalember harmadszor is meghallotta a szózatot: „Kelj föl, és menj ki a vécére!”
Ez volt az a pont, ahol fölálltam, és kimentem. Egyedül. Nem a vécére, hanem az Isten szabad ege alá, mert elegem lett ebből a sarlatánságból. Elképzelem, mekkora röhögést vált ki a diákok közt a jézusi mondat, a „Kelj föl, és járj!” blaszfémikus gedeonita variációja. Merthogy a misszionárius úr elmondta, hogy társaságuk, amelynek tekintélyes része üzletemberekből áll, nagyon sok helyen, iskolákban is oszt Bibliát. Több tízezer Bibliát hoztak magukkal most is, de elmennek a katonasághoz, a rendőrséghez, a börtönökbe is.
Idehaza az interneten utánuk néztem. Megtudtam, hogy a gedeoniták Bibliája elég sajátos: hiányzik belőle az egész Ószövetség, melyből mindössze a Zsoltárokat és a Példabeszédeket csapták hozzá az Újszövetséghez. (Mi az a mínusz hatszáz oldal, nem igaz?)
Egy történelmi egyháznak kellene, hogy működjenek önvédelmi reflexei. Ilyen embereket a Moszkva téren vagy a Nyugati aluljáróban sem hallgatok meg, nemhogy egy református templomban. Hazamenet megértettem az olasz diák elutasító gesztusát hazájában, amely 99 százalékban katolikus. Innen üzenem a misszionárius úrnak, hogy a megcsonkított Bibliát én sem fogadtam volna el tőle.