A siratótól a hősmelódiáig

A magyar népzenekutatás igazi hungarikum. Tudósaink – sokan közülük nagy művészek is – tettek alapvető felfedezéseket a magyar népzene honfoglalás előtti keleti rétegeiről. Az íróasztal melletti munkát kutatássorozat egészítette ki: Bartók Béla és Vikár László is finnugor népek között kezdték őstörténeti indíttatású terepmunkáikat, amelyeket török népek között folytattak – magam pedig immár huszonöt éve végzem a török népek népzenéjének összehasonlító kutatását ázsiai helyszíneken.
Ez alkalommal azonban nem saját eredményeimről szeretnék beszélni, inkább néhány idézet segítségével érzékeltetem, hogy mit gondoltak nagyjaink a magyar népzene eredetéről. A feladatot Szabolcsi Bence így vázolta: „A kutató habozva lép erre az útra, régi népi hagyományok összehasonlításának útjára; remélheti-e, hogy elmosott nyomokon – átlag másfél ezer éve felbomlott népközösségek nyomában –, feltevések kusza szövevényén keresztül, valaha megpillantja a valóságot? Remélhet-e történeti pozitívumot írás nélküli hagyományok bizonytalan világában?” Válasza: „Alig. És mégis rá kell szánnia magát erre az útra…”
Kodály ezt kiegészíti azzal, hogy „sem a magyarságnak, sem semmiféle népnek, amellyel a magyarság az V–XV. században érintkezett, nem maradt fenn egyetlen hangnyi egykorú írott zenei emléke”. Majd később: „Egykorú adatok minden reménye nélkül a rokon és érintkező népek vagy azok utódainak zenéjére vagyunk utalva.”
Mivel abban közmegegyezés van, hogy a honfoglaló magyarság legfontosabb összetevői finnugor és török népcsoportok voltak, a magyar népzene régi rétegeinek történeti kutatása elsősorban e népekkel való zenei kapcsolatokra terjedt ki. Az hamar kiderült, hogy sem egységes finnugor, sem egységes török népzene nincs. Ugyanakkor a finnugor és a török-mongol népek legjellemzőbb zenei formáit el lehet választani egymástól. A finnugor népek eredeti énektípusa ugyanis a motívumismétlésekkel formált „litánia típus”, a török-tatár népeké pedig ezzel teljes ellentétben a szigorú szimmetriával tagolt, strofikus szerkezetű, félhang nélküli pentaton dallamvilág. A Volga–Káma vidéki „őshazában” évtizedekig gyűjtő Vikár László pedig ezt mondja: „A tapasztalat azt mutatja, hogy csak a finnugorok vettek át a törököktől, s nem fordítva.”
Bartók Bála tömör összefoglalása szerint „a türk és ugor elemekből összeolvadt nép a nyelvében elmagyarosodott, népzenéjében pedig eltörökösödött”.
Szabolcsi Bence megállapítja, hogy „a (magyar) népzene kettős archaikus, de legalábbis népvándorlás kori örökséget hordoz: egy rítusdalokban kikristályosodott finnugor örökséget, mely nyilván egy ősrégi kisebbség hagyatéka, s melybe, egyelőre ismeretlen módon, belejátszik valami korai germán hatás is – meg egy sokkal gazdagabb török-mongol örökséget, melyben kétségtelenül egy népvándorlás korabeli többség hagyatékát kell felismernünk”.
Kodály Zoltán a kvintváltó dallamok (Hej, Jancsika, Jancsika) mellett az úgynevezett kis kvintváltókhoz (Macska ment a disznótorba) és a főként dó-ré-mi hangokon recitáló dallamokhoz (Szivárvány havasán) is állít Volga–Káma vidéki példákat. Kutatásának összefoglalásában ezt olvashatjuk: „Már ma is valószínűnek látszik, hogy zenénknek a mari és csuvas anyaggal egyező formái annak az óbolgár [tehát török] hatásnak az emléke, melynek nyelvünk mintegy kétszáz szót köszön.” (Ami nem is olyan kevés, ha összevetjük a finnugor és az uráli korral: összesen 703 biztos és 355 bizonytalan etimológiával.)
Ugyanezt mondja Vargyas Lajos is: „ötfokú dalaink különféle típusai mind kapcsolatba hozhatók a Volga-vidék vagy távolabbi, török-mongol területek zenei stílusaival”.
Az idézetek szaporítása helyett leszögezhetjük, hogy népzenénket, a szomszéd népzenék közül kiemelő ötfokú dallamainkat népzenetudósaink szinte egyöntetűen török-mongol eredetűnek tartják.
Néhány szót kell még szólnunk a dó-ré-mi hangokon recitáló pentaton siratóról és a hozzá tartozó psalmodizáló dallamokról (Szivárvány havasán). Ezt Kodály olyan „nemzetek fölötti” stílusnak tartotta, melynek része a magyar hagyomány is. Dobszay László szerint: „…az a vélemény, hogy a magyar hagyományokban a stílus mégis finnugor örökségként van jelen, csak akkor igazolódik, ha más találkozások lehetősége kizárható – s ez egyelőre nem valószínű.” Amúgy e zenei stílus csak Erdélyben és a vele közvetlenül határos részeken mutatható ki (Moldva, Bukovina, Mezőség), és könnyen lehet, hogy a székelyek sajátja. Ez végképp az esetleges finnugor eredet ellen szól, hiszen miért éppen a leginkább törökös identitású magyar népcsoport őrzött volna meg egy finnugor zenei réteget? Inkább a törökös eredet lenne indokolható – és a dallamok anatóliai párhuzamait valóban megtalálta Bartók 1936-ban, s jóval bővebb anyagot magam az 1987-től tartó törökországi gyűjtéseim során.
Nem közismert ugyanis, hogy 1936-ban Bartók Törökországban gyűjtött. Könyve a mai napig nem jelent meg magyarul, de az angol nyelvű kiadásokat sem idézi szinte egyetlen magyar népzenei munka sem. Bartók leírja, hogy a gyűjtött török dallamok 43 százalékában megjelennek magyar pentaton szerkezet nyomai, és ezen belül a „nyolc szótagosak megegyeznek [!] a régi stílusú magyar nyolc szótagos anyaggal, a tizenegy szótagosak pedig szoros kapcsolatban vannak vele”. Ahogy fogalmaz: „Mindez a magyar és török anyag közös nyugat-közép-ázsiai eredetére utal.”
Végül meg kell említeni a ré-dó-lá-szó hangokon mozgó kis ambitusú pentaton stílust, melyet Paksa Katalin ótöröknek tart.
Hol lehet hát a finnugor zenei örökség?
Bartók úgy vélte, hogy a magyar népzene finnugor rétegét a nem pentaton hangsorú magyar népdalok között lehetne keresni.
A finnugor népzenék egyszerű, rövid motívumokból felépülő jellegét ismerve azt gondolhatnánk, hogy például a gyermekjátékok, villőzés stb. elemi dallamai között találunk magyar–ugor kapcsolatokat. Kodály azonban erről a zenei rétegről így ír: „Az ütempárok vagy általában rövid motívumok vég nélküli ismétlése ott van mint jellemző forma minden primitív nép zenéjében, sőt fejlettebb népek ősi hagyományaiban is.” És valóban: a magyar ütempáros zene legjellemzőbb néhány alapmotívumát megtaláljuk többek között a német vagy anatóliai gyermekdalok között is. Ugyanakkor épp ezek a motívumok csak elvétve fordulnak elő finnugor népek zenéiben; ami van, az elvész az ottani egyszerű formák tömegében. Jellemző, hogy még Szomjas-Schiffert, a finnugor zenei rokonság egyik fő hirdetője sem talált rokon magyar–ugor gyermekdalokat. A regölés felcsapó végű motívumát sokan kutatták, és összevetették többek között a bizánci liturgia egyik intonációs formulájával, illetve délkelet-európai, valamint ázsiai szokásdallamokkal is. Itt sem bizonyosodott be a finnugor származás.
Ugyanakkor a sirató rokonságkutatása valóban fontos. Nagy eredmény lett volna, ha itt kétségkívüli magyar–obi-ugor kapcsolatra bukkannánk, hiszen a sirató talán a legkevésbé változékony műfaj, itt a legnagyobb az esélye, hogy nagy ősiségbe pillanthassunk vissza. Sajnos obi-ugor népektől nincsenek siratófelvételeink, sőt a területen kutatók szerint ott nem is énekelnek ilyet. Ezért Szabolcsi Bence 1933-ban osztják medveéneket és hősdalt állít szembe magyar siratórészletekkel. Következtetése: „oly közös dallamszkémáról van szó, melyet alighanem joggal tekinthetünk osztják hősmelódiák és magyar siratódallamok azonos ősi gyökerének”. C. Nagy Béla votják, finn és lapp párhuzamokat is hoz Szabolcsi osztják példáihoz.
Vargyas Lajos szerint „nyilvánvaló, hogy […] az óeurópai dallamstílushoz tartozik a magyar sirató is, azzal a különbséggel, hogy nem kötött motívumokat ismétel, hanem állandóan újrarögtönzött sorokat tesz egymás után, és a kádenciák sorrendje is állandóan változik.” Ilyenfajta rögtönzött dallamokat Vargyas a magyar siratón kívül összefüggő stílusként csak a vogulok és osztjákok között talál, és feltételezi, hogy a magyarok tanították meg e dallamokat az obi-ugoroknak. Jegyezzük meg azonban, hogy ha így lett volna, akkor sem finnugor rétegről lenne szó, hanem sajátos magyar zenei alakulatról. Úgy tűnt, hogy akárcsak a pentaton rétegeknél, a sirató esetében is egyetértés van a kutatók között – ahogy amazt a török-mongol örökséghez sorolták, ezt ugor eredetűnek tartották.
Azonban Szomjas-Schiffert, aki a siratót nem is ugor, hanem egyenesen finnugor rétegnek tartja, máshol leírja, hogy ez a forma előkerült román, szicíliai, szerb, dán népeknél is, és e dallamok egykori közös ős-európai dallamstílus visszavonulási területei lehetnek, mely az ugor egység idejében virágzott. Dobszay László pedig, aki a legátfogóbb könyvet írta a magyar siratóról, elveti Vargyas példáinak java részét. Vizsgálatainak eredményét így foglalja össze: „A bolgár és gregorián analógiák kizárják, hogy a magyar siratót kizárólagosan ugor dallamhagyománynak tekintsük. […] Európa déli övezetére kellene e zenei nyelvet lokalizálnunk, egy keleten kissé felkanyarodó, lényegében mediterrán sávban elhelyezkedő dallamkultúra szétfejlődött utódainak kellene tekintenünk az elemzett stílusokat.”
Robert Lach első világháborús fogolytáborokban végzett fontos gyűjtése alapján ismeretes, hogy Kaukázus környéki népcsoportoknál, török népeknél, szlávoknál is előbukkannak siratódallamok. Saját kutatásaim szerint pedig a magyar siratókhoz igen közel áll a legelterjedtebb anatóliai forma, és ilyen a kirgiz siratók egyik fontos formája is. Ez utóbbi esetekben a zenei hasonlóság mellett műfaji azonosság is fennáll.
Foglaljuk össze rövid körképünket! Egyetértés van abban, hogy a magyar népzene régi rétegei közül a meghatározó pentaton ereszkedő dallamok északi török-mongol eredetűek. A siratónál, gyermekjátékoknál, regöséneknél és a psalmodizáló daloknál felmerült a finnugor rokonság gondolata, de ezeket az egyszerű zenei formákat az újabb kutatás sokkal inkább nagy terület közös dallamkincsének véli, illetve újabban a déltörök kapcsolatok is erősen felvetődnek.
Mindenesetre máig őrzi érvényességét Szabolcsi Bence megállapítása: „A magyarság ma legszélső, idehajlott ága a nagy ázsiai zenekultúra évezredes fájának, mely Kínától Közép-Ázsián át a Fekete-tengerig lakó különböző népek lelkében gyökeredzik.”